— Majd kiderül. De főzni akkor sem fogok rád.
— Egyáltalán nem?
— Egyáltalán.
— De hát ez… ez teljesen képtelenség!
— Az a képtelenség, hogy húsz évig hallgattam. Az igazság kimondása nem az.
— Miféle igazság?
— Az, hogy nem vagyok az anyád. Nem az a dolgom, hogy minden kívánságodat lessem. Nekem is vannak vágyaim, terveim, álmaim.
— Én sosem mondtam, hogy ezek ellen vagyok!
— Tényleg? Akkor miért költötted el az én jutalmamat?
— Mert azt hittem, nem bánod…
— Nem. Azt hitted, ahogy eddig is, most is lenyelem. Csakhogy ezúttal nem nyeltem le.
— És most mi lesz?
— Most elgondolkodsz rajta, ki az első az életedben: az anyád vagy a feleséged. Mert így tovább nem lehet élni.
— Anna, ezt azért nem lehet ilyen végletesen feltenni!
— De lehet. Én most így teszem fel. Húsz éven át második voltam. Többé nem leszek az.
— De anya már idős, neki már nem sok van hátra…
— Nekem talán végtelen időm van? Én sem élek örökké, Gábor.
— De anyával ez más…
— Persze, hogy más. Mellette fiú vagy, akinek gondoskodnia kell róla. Mellettem meg férj vagy, aki úgy vesz el, hogy közben alig ad vissza valamit.
— Hogy érted azt, hogy nem adok vissza?
— Mit adsz nekem, Gábor? Azon kívül, hogy itt vagy?
— Anna, miket beszélsz?
— A valóságot. Hozzászoktál, hogy kapsz. Finom ételt, tiszta ruhát, rendes otthont, nyugalmat. De amikor az én igényeimről van szó, azok valahogy mindig háttérbe szorulnak.
— Fontosak azok, csak…
— Csak nem annyira, hogy pénzt is szánj rájuk. Sokkal jobb Erzsébetnek órát venni.
— Anna, kérlek, bocsáss meg! Nem akartalak megbántani!
— Nem akartad, mégis megtetted. És nem most először.
— Akkor mit csináljak?
— Tanulj meg másképp élni. Az én külön főztöm nélkül.
— És ha tényleg megváltozom?
— Meglátjuk. De a régi Anna már nem jön vissza.
— Milyen régi Anna?
— Az, aki mindent eltűrt, és közben csendben maradt. Aki a te érdekeidet mindig a sajátjai elé tette. Aki elhitette magával, hogy ennek így kell lennie.
— És ezután hogyan lesz?
— Ezután igazságosabban. Ha az anyádra akarsz költeni, költsd a saját pénzedet. Ha ünnepi ételeket akarsz enni, készítsd el magadnak.
— De én nem tudok főzni!
— Akkor megtanulsz. Vagy kérd meg Erzsébetet, ha már ennyire fontos.
— Anna, ne mondd ezt!
— Mit ne mondjak? Azt, amit gondolok? Húsz év után először végre kimondom.
— És mostantól így fogunk élni?
— Nem tudom, hogyan fogunk. De úgy, ahogy eddig, biztosan nem.
— És ha én…
— Nincs több „ha”. A döntésemet meghoztam.
— De hát mi család vagyunk!
— Az a család, ahol az egyik ember mindig fontosabb a másiknál, nem család. Valami egészen más.
— Anna, adj még egy esélyt!
— Esélyt? Húsz éven át adtam. Elég volt.
— De én szeretlek!
— Tudom. Csak a magad módján. Úgy, ahogy neked kényelmes.
— Akkor hogyan kellene?
— Egyenrangú társként. Olyan emberként, akinek számít a véleménye. Feleségként, nem háztartási alkalmazottként.
— Én nem tekintelek szolgálónak!
— Nem így nevezed, de így bánsz velem.
— Anna, akkor mégis mit tegyek?
— Gondolkodj. Eddig húsz évig én gondolkodtam kettőnk helyett. Most rajtad a sor.
Ezzel felállt az asztaltól, és magára hagyta a férjét a konyhában. Gábor mozdulatlanul ült, és képtelen volt felfogni, mi történt. Hogy lehetett, hogy egy óra miatt minden ennyire kifordult a helyéről? Hiszen ő csak jót akart…
Ám minél tovább forgatta magában a történteket, annál világosabb lett számára: Annának igaza van. Valóban természetesnek vette, hogy a felesége majd mindent elvisel, mindent megért, mindent megbocsát. Az ő véleményével pedig… azzal igazából sosem számolt komolyan.
Most pedig meg kellett tanulnia másképp élni. Különleges fogások nélkül. A megszokott otthoni kényelem nélkül. És legfőképpen annak biztos tudata nélkül, hogy Anna bármi történjék is, mindig mellette marad.
Az Erzsébetnek vásárolt gyémántos óra túl drágának bizonyult. Sokkal többe került neki, mint négyszázezer forint.
Talán mégis így volt jobb. Talán valóban eljött az ideje, hogy valami megváltozzon. Csakhogy Gábor egyelőre nem tudta, hogyan kezdjen hozzá. Egyetlen dolgot értett biztosan: Anna külön főztje többé nem várja majd az asztalon.