— Azt is tudom, hogy az anyádat jobban szereted.
— Ez két teljesen másféle szeretet!
— Igen, más. Felé önfeláldozó vagy, mindenre kész. Felém meg olyan, mintha természetes volna, hogy csak elveszel.
— Hogy érted, hogy csak elveszek? Dolgozom, hazahozom a fizetésemet!
— Hazahozod. Aztán elköltöd Erzsébet igényeire. Ráadásul nemcsak a sajátodat, hanem az enyémet is.
Gábor nagy levegőt vett.
— Rendben. Tegyük fel, hogy igazad van. Mit akarsz, mit csináljak?
— Semmit nem akarok. Egyszerűen nem főzök többé.
— Ennyi?
— Egyelőre ennyi.
— És ha… ha ezentúl nem nyúlok a pénzedhez anyám miatt?
— Majd kiderül. De ettől még nem fogok főzni.
— Miért?
— Mert belefáradtam. Belefáradtam abba, hogy olyasvalakinek tegyem a tányérjára az ételt, aki nem becsül meg.
— De hát én megbecsüllek!
— Tényleg? Akkor miért költötted el a prémiumomat anélkül, hogy megkérdeztél volna?
— Azt hittem, nem lesz kifogásod…
— Nem. Azt hitted, hogy szokás szerint lenyelem. Csakhogy most nem nyeltem le.
— És most mi lesz?
— Most megtanulsz magadnak főzni. Vagy megkéred Erzsébetet, ha már ő ennyire első helyen áll.
— Anna, te is érzed, hogy ez nevetséges.
— Az volt nevetséges, hogy húsz évig hallgattam. Mostantól beszélni fogok.
— Beszélj, de miért kell rögtön ilyen végletesnek lenni?
— Mert másképp nem jut el hozzád. Hozzászoktál, hogy mindent eltűrök, mindent megbocsátok, mindent megértek. Ennek vége.
— De hát meg tudnánk egyezni!
— Megegyezni? Ezt komolyan mondod? Húsz éven át próbáltam. Finoman jeleztem, hogy nem esik jól, amikor az én pénzem is az anyádra megy. Mondtam, hogy néha jó lenne magunkra költeni, vagy legalább rám. Te pedig nem hallottál meg semmit.
— Hallottam, csak…
— Csak Erzsébet érdeke mindig előbbre való volt. Hát akkor most élj együtt ezzel.
— Anna, ezt így nem lehet!
— De lehet. És így is lesz. Éhes vagy? Főzz. Örömet akarsz szerezni az anyádnak? Költsd rá a saját pénzedet.
— És ha visszaadom a prémiumodat?
— Hová adnád vissza? Az ékszerüzlet nem fogja visszavenni az órát.
— Akkor… jelképesen. A fizetésemből odaadom neked.
— Nem kell. Tartsd meg. Majd veszel belőle valamit Erzsébetnek.
— Anna, próbálj már józanul gondolkodni!
— Pontosan azt teszem. Csak túl későn ébredtem fel.
Gábor végül megadta magát.
— Jó. Ne főzz. De legalább mondd meg, mit tegyek.
— Mit kellene ezen magyarázni? Élj, ahogy tudsz. Csak nélkülem, ebben a szerepben.
— Ezt hogy érted?
— Nagyon egyszerűen. Nem vagyok többé a házicseléded. A feleséged vagyok. Olyan ember, akinek lehet véleménye, és akinek joga van a saját pénzéhez.
— Én soha nem néztelek cselédnek!
— Nem? Ki mosta az ingeidet? Ki főzte meg a kedvenc ételeidet? Ki takarította a lakást? Ki cipelte haza a bevásárlást?
— Te, de…
— Én. És ki döntött arról, mire menjen a közös pénz? Ki választotta ki, mit veszünk meg? Ki határozta meg, mi fontos, és mi nem az?
— Én, de én mindig szóltam róla…
— Nem egyeztettél. Közölted. A kettő nem ugyanaz.
— Anna, mit vársz tőlem?
— Semmit. Csak azt, hogy végre felfogd: nem egy tárgy vagyok, amelyiknek csendben kell maradnia és tűrnie. Ember vagyok. Saját vágyaim vannak. Saját álmaim.
— Ezt én tudom!
— Nem, Gábor, nem tudod. Ha tudnád, nem vetted volna meg az anyád óráját az én prémiumomból.
— De hát ez észszerű döntés volt!
— Kinek? Neked és Erzsébetnek biztosan. Nekem viszont megalázás.
— Miért lenne megalázás?
— Fél évig dolgoztam azon a projekten. Éjszakákat virrasztottam, idegeskedtem, aggódtam. Amikor végre megkaptam a jutalmat, azt hittem, elmehetünk pihenni. Erre te fogtad, és ajándékot vettél belőle az anyádnak.
— De szép ajándék lett! Anyám örül neki!
— Ő örül. Én nem. És ez téged alig érdekel.
— De érdekel, csak…
— Csak Erzsébet fontosabb.
— Nem fontosabb, egyszerűen…
— De igen, Gábor. Mindig fontosabb volt. És én elfáradtam abban, hogy ezt újra meg újra elfogadjam.
— Anna, akkor most mit csináljak?
— Semmit. Élj tovább úgy, ahogy eddig. Csak az én külön főztöm nélkül.
— De én ehhez hozzászoktam!
— Akkor szokj le róla.
— És ha megpróbálok változni?