— Hogy majd egyszer az unokákra lehessen hagyni — magyarázta Gábor. — Amolyan családi ereklye lenne.
— Az unokákra — ismételte Anna halkan.
— Persze. Ha majd lesznek gyerekeink. El tudod képzelni, mennyire örülne? Biztos azt mondaná: „Na, ez aztán ajándék! Ilyen fiam van nekem!”
Anna ekkor felnézett rá.
— Tehát az én prémiumomból vennél ajándékot az anyádnak? — kérdezte, és a hangjában volt valami olyan hideg él, amitől Gábor azonnal megfeszült.
— Hát… igen. Miért, mi ezzel a baj?
— Akkor ezentúl nála is ehetsz — csattant fel Anna. — Tőlem ne várj több különleges fogást.
Gábor meghökkent. Ő arra számított, hogy a felesége majd elismeri a leleményességét, talán még meg is dicséri. Ehelyett egészen mást kapott.
— Anna, most viccelsz?
— Nem, Gábor. Teljesen komolyan beszélek.
— De hát ez közös ajándék lenne! Anya úgy tudná, hogy te is benne voltál…
— Benne is lennék. Az egész prémiumommal. És te mivel járulnál hozzá?
— Hogyhogy mivel? Az ötlettel! Én találtam ki!
— Igen. Kitaláltad, hogy az én pénzemet költsük a te anyádra. Igazán nagyszerű.
— De hát ő most már a te családod is! Egy család vagyunk!
— Család — bólintott Anna keserűen. — Csak ebben a családban valahogy mindig az én pénzem vándorol az anyádhoz, miközben az én vágyaim senkit sem érdekelnek.
— Miféle vágyakról beszélsz? Nem mesében élünk!
— Nem bizony. Hanem abban a nagyon is valóságos életben, ahol húsz éve főzöm neked a kedvenceidet, te pedig az én prémiumomból akarsz órát venni az anyádnak.
— Anna, ne viselkedj már úgy, mint egy gyerek! Egy ajándék befektetés a jó viszonyba. Ha anya elégedett, nekünk is nyugtunk van.
— Tudod mit, Gábor? Én is nyugalmat szeretnék. Úgyhogy nem főzök többé.
— Hogy érted, hogy nem főzöl?
— Pontosan úgy. Elfáradt a kezem, fáj a hátam, és a lelkesedésem is eltűnt. Te mondtad: nem tündérmesében élünk.
És Anna valóban abbahagyta a főzést. Gábor először azt hitte, csak sértettség, múló szeszély, és egy-két nap múlva minden visszaáll a régi kerékvágásba. De teltek a napok, Anna pedig hajthatatlan maradt.
— Legalább valami egyszerűt nem csinálnál? — könyörgött neki. — Nem ehetek mindennap büfében, és nem élhetek szendvicseken.
— Én meg nem állhatok mindennap a tűzhely mellett, miközben tudom, hogy a pénzem az anyádra ment el.
— De az órát már megvettem!
— Remek. Akkor anyádnak lesz egy gyönyörű órája, nekem pedig felszabadul egy csomó időm.
— Anna, légy már belátó! Hiszen te szeretsz főzni.
— Szerettem. Amíg úgy éreztem, értünk csinálom, kettőnkért. De amikor az én jutalmamat az anyád ajándékára költjük, valahogy elmegy tőle a kedvem.
— Rendben — adta meg magát Gábor. — Akkor találjunk ki valami mást.
— Nem kell. Már késő.
— Miért lenne késő?
— Mert végre megértettem valamit. Te mindig az anyádat fogod előbbre helyezni. Az ő érdeke fontosabb lesz, mint az enyém. És én ebbe belefáradtam.
— Ő az anyám! Ő szült, ő nevelt fel!
— Én meg mi vagyok? Idegen? Húsz éve vagyok melletted. Mosok rád, főzök neked, vigasztallak, amikor bajod van. De ha pénzről vagy fontos döntésekről van szó, akkor csak az számít, mit akar anyád.
— Anna, ezt nagyon eltúlzod.
— Tényleg? Ki döntötte el, milyen autót vegyünk? Anyád. Ki mondta meg, melyik környékre költözzünk? Anyád. Kinek a pénzéből ment a nyaralójára? Az enyémből. Kinek a pénzéből újítottuk fel a lakását? Megint az enyémből. Most pedig már a prémiumomat is az ő ajándékára szántad.
— Nem egyedül döntöttem! Megbeszéltem veled!
— Nem. Közölted velem, amit már eldöntöttél. A kettő között óriási különbség van.
Gábor elhallgatott. Érezte, hogy Anna szavaiban van igazság, de azt képtelen volt elfogadni, hogy az anyjáról való gondoskodás bűn lenne.
— Tudod mit — szólalt meg végül —, ha nem akarsz főzni, ne főzz. Majd megoldom valahogy.
— Oldd meg.
— De ez ostobaság! Mi egy család vagyunk!
— Egy olyan család, ahol a férj anyja fontosabb, mint a felesége. Igen, ismerem ezt a típust.
— Anna, miket beszélsz? Hiszen tudod, hogy szeretlek!
— Tudom.