Gábor a megszokott mozdulattal fordította el a kulcsot a zárban, ám amint belépett, megtorpant az előszobában. A lakás különös, idegen csönddel fogadta. Nem csörrent edény, nem szállt fel a készülő vacsora illata, nem hallatszott semmi abból az otthonos neszezésből, amelyhez esténként annyira hozzászokott. Ilyenkor Anna rendszerint már a konyhában sürgött-forgott: főzött, sütött, pirított, valamit mindig előkészített. A lakásuk többnyire friss sütemény, leves és házias ételek illatával telt meg.
— Anna? — szólt be Gábor, miközben levette a kabátját.
— Itt vagyok — érkezett a nyugodt válasz a konyha felől.
Gábor bement, és a feleségét az asztalnál találta. Anna egy csésze tea mellett ült, mintha semmi dolga nem volna. A tűzhely hideg volt, az asztalon nem sorakoztak előkészített hozzávalók, a mosogatóban sem álltak frissen használt lábasok.
— És a vacsora? — kérdezte Gábor értetlenül.
— Miféle vacsora? — felelte Anna közömbösen, a tekintetét sem emelve fel a csészéről.
— Hogyhogy miféle? A szokásos. Most értem haza a munkából, éhes vagyok. Talán rosszul vagy?
Anna ekkor végre ránézett. A pillantásában volt valami új, valami kemény és hűvös, amit Gábor korábban nem látott benne.
— Nem vagyok beteg. Csak többé nem főzök.
— Ezt meg hogy érted? — kérdezte a férfi zavartan, és leült vele szemben. — Hiszen te mindig főzöl. A fasírtod, a gulyáslevesed, a káposztás lepényed…
— Ennek vége, Gábor. Befejeztem.
Gábor nem fogta fel, mi történik. Hiszen még előző este is minden ugyanúgy zajlott, mint máskor. Anna meleg vacsorával várta, mesélt a napjáról, aztán együtt nézték a tévét. Igaz, kissé elgondolkodónak tűnt, de ő nem tulajdonított ennek különösebb jelentőséget.
Az egész két héttel korábban kezdődött, amikor Anna ragyogó arccal érkezett haza a munkahelyéről.
— Gábor, el sem fogod hinni, prémiumot kaptam! — kiáltotta, és egy borítékot lengetett a kezében. — Nem is keveset! Azért a projektért, amin fél éven át dolgoztam.
— Mennyi? — élénkült fel Gábor.
— Négyszázezer forint! El tudod képzelni? Kerek négyszázezer!
Gábor elismerően füttyentett. Ez valóban nem volt aprópénz. Az ő mérnöki fizetése inkább szerénynek számított, Anna keresete sem volt különösebben magas, így ez a váratlan összeg igazi szerencsének tűnt.
— Tudod, mire gondoltam? — folytatta Anna lelkesen. — Elmehetnénk valahová pihenni. Egy hétre, vagy akár tíz napra. Olyan régen voltunk már bárhol kettesben.
— Várj egy kicsit — intette le Gábor. — Nem kellene azonnal elkölteni. Ez tisztességes összeg, érdemes átgondolni, hogyan lehetne okosan felhasználni.
— Mit kell ezen ennyit töprengeni? Mindketten halálosan elfáradtunk. Dolgozunk, hajtunk, de mikor pihentünk utoljára igazán?
— Anna, legyél észszerű. A pénz akkor ér valamit, ha megfontoltan bánunk vele.
És Gábor valóban fontolgatni kezdte. Egy teljes héten át számolgatott, mérlegelt, magában vitatkozott a lehetőségekről. Aztán eszébe jutott: az édesanyjának hamarosan kerek évfordulója lesz. Hetvenéves. Komoly alkalom. Az ajándék kérdése pedig náluk mindig kényes ügynek számított. Erzsébet igényes asszony volt, és egyáltalán nem titkolta, hogy elvárásai vannak.
— Gáborkám — mondogatta gyakran —, én sem élek örökké. Jólesne, ha a fiam még életemben gondolna rám, és néha örömet szerezne az anyjának.
Gábor pedig igyekezett örömet szerezni neki. Drága ajándékokat vett, felújíttatta az anyja lakását, fizette a nyaraló költségeit is, amelyet Erzsébet „az egészsége érdekében” szeretett volna. Anna soha nem tiltakozott nyíltan, bár Gábor olykor észrevette, hogyan préseli össze a száját, amikor újabb, az anyjára fordított kiadásról számolt be.
— Figyelj csak — kezdte egyik reggel a feleségének, miközben reggeliztek —, anyának nemsokára itt a hetvenedik születésnapja.
— Igen, tudom — mondta Anna.
— Ki kellene találni valami ajándékot. Valami komolyat.
— Van ötleted?
— Van. Tudod, mire gondoltam? Vegyünk neki egy aranyórát. Gyémántokkal. Szép, elegáns, tekintélyes darab lenne. Mindig ilyenről álmodozott.
— Miből vennénk meg?
— Hát a te prémiumodból. Nem zseniális? Két legyet ütünk egy csapásra: megvan az ajándék, ami különben mindig fejfájást okoz, ráadásul úgyis közös ajándékként adjuk, tehát még spórolunk is.
Anna hallgatott, és lassan kevergette a teáját.
— Ez tényleg remek megoldás! — lelkesedett tovább Gábor. — Anya odalesz érte. Mindig azt mondja, hogy valami igazán értékes, maradandó ajándékra vágyik.