— Csakhogy ez a lakás Eszteré — folytatta, miközben kihúzta magát. — És amíg mi élünk itt, mi döntjük el, ki maradhat benne.
Nóra olyan hirtelen pattant fel a székről, hogy az asztalon álló csésze felborult, és csörömpölve végiggurult a lapon. Levente is talpra ugrott mellette, ökölbe szorított kézzel.
— Áruló vagy! — rikácsolta Nóra, a bátyja felé döfködve a mutatóujjával. — Mindig kiálltam melletted, erre te ezt a nőt választod a saját véred helyett!
Eszter látta, ahogy Márk arca megkeményedik. Az állkapcsa megfeszült, a válla kiegyenesedett, és egyetlen határozott lépéssel a húga elé állt.
— Pakoljatok össze — mondta hidegen, minden érzelmet kizáró hangon. — Most rögtön.
— Ezt ugye nem gondolod komolyan? — Nóra hátrált egy lépést, mintha csak most fogta volna fel, hogy a bátyja nem tréfál.
— Teljesen komolyan mondom — vágta rá Márk. — Harminc percetek van. Egy perccel sem több.
Nóra és Levente döbbenten néztek egymásra. Aztán, amikor megértették, hogy nincs értelme tovább vitatkozni, szó nélkül eltűntek a szobában. Nemsokára bőröndök csapódása, cipzárak sercegése és idegesen odavágott tárgyak tompa zaja töltötte be a lakást. Eszter a falnak dőlt; a térde még mindig remegett a feszültségtől.
A következő húsz perc súlyos, nyomasztó csendben telt. Végül a hívatlan vendégek megjelentek az előszobában, megpakolt táskákkal és bőröndökkel.
— Ezt jól jegyezd meg, Márk — sziszegte Nóra mérgező hangon. — Anya mindent meg fog tudni. És ezért még számolni fogsz.
— És akkor mi lesz? — Márk közönyösen megvonta a vállát.
Az ajtó olyan erővel csapódott be mögöttük, hogy beleremegett a lakás. Eszter és Márk kettesben maradtak az egyszerre üressé vált otthonban. A viharos jelenet után a csend szinte zúgott a fülükben.
Ekkor éles telefoncsörgés hasított a levegőbe. A kijelzőn Márk anyjának neve villogott.
— Márk! — az asszony hangja hisztérikusan remegett. — Hogy merészelted utcára tenni a tulajdon húgodat?
— Anya, ez a mi családi ügyünk — sóhajtott Márk fáradtan.
— A tiétek? — csattant fel az anyja. — Nóra zokog! Azt mondja, úgy dobtátok ki őket, mint valami kóbor kutyákat!
— Senkit sem dobtunk ki — felelte Márk higgadtan. — Csak világossá tettük, hogy vendégként lehet nálunk lenni, de más otthonát kisajátítani nem.
— Más otthonát? — visította az anyja. — Hogy beszélhetsz így? A családtagoknak segíteniük kell egymást!
— Segíteni igen. Kirabolni nem — mondta Márk keményen. — Nóra azt akarta, hogy adjuk át neki a lakást.
— Hazugság! — kiabálta az asszony. — Az én lányom ilyet soha nem tenne! Csak tetőt kért a feje fölé!
— Azt kérte, hogy az egész lakást hagyjuk rájuk — pontosított Márk. — Minket pedig küldött volna ki a nyaralóba.
— És abban mi olyan borzasztó? — nem csillapodott az anyja. — Egy fiatal családnak nagyobb szüksége van a lakásra!
— Anya, ennek a beszélgetésnek vége — zárta le Márk.
— Ne merészeld rám tenni a telefont! — üvöltötte az asszony. — Most azonnal odamegyek, és majd én elintézem azt a…
Márk Eszterre pillantott, és halvány, megnyugtató mosoly jelent meg az arcán. Aztán határozott mozdulattal megnyomta a piros gombot.
Eszter odalépett hozzá, és szorosan átölelte. A mellkasát melegség és hála töltötte el. Márk az ő közös családjukat választotta, és megvédte az otthonukat azoktól, akik erővel akarták elvenni tőlük.