— Abban, amelyikben most is vagyunk, természetesen — vágta rá Nóra. — Világos, kényelmes, pont nekünk való.
— Az az én dolgozószobám — tiltakozott Eszter. — Ott van a gépem, az irataim, minden, ami a munkámhoz kell.
Nóra könnyedén legyintett, mintha valami jelentéktelen apróságról lenne szó.
— Ugyan már, Eszter, ezen igazán nem kell fennakadni. Úgysem lesz többé szükséged arra a szobára.
Eszter lassan felegyenesedett. A tányér éles darabjait még mindig a markában szorította, az ujjai remegtek. A sógornője olyan döbbenetes magától értetődéssel osztotta be az ő lakását, mintha mindig is joga lett volna hozzá. Mintha nem Eszter otthona lenne, hanem Nóráé.
— Nóra — mondta végül tagoltan, egyenesen a nő szemébe nézve. — Ezt mégis hogyan képzeled? Egyáltalán miből gondolod, hogy itt maradhattok?
Nóra kihúzta magát a széken, mintha most következne a tárgyalás érdemi része.
— Mi olyan bonyolult ezen? — kérdezett vissza. — Leventével elegünk van az albérletből. Hónapról hónapra fizetsz, aztán a végén mégsem a tiéd semmi.
Levente helyeslően biccentett, miközben bekapta az utolsó falat kenyeret.
— Belefáradtunk az egészbe — folytatta Nóra. — A tulajok folyton akadékoskodnak. Hol a víz csöpög, hol a szomszédok panaszkodnak valamire.
Eszter hitetlenül hallgatta. Nóra úgy beszélt erről, mintha teljesen természetes volna, hogy más problémájára az ő otthona a megoldás.
— Nekünk saját hely kell — zárta le Nóra. — Egy lakás, ahol senki nem mondja meg, mit csináljunk.
— Nem értem — suttogta Eszter. — Ti végleg be akartok költözni a dolgozószobámba?
Nóra gúnyosan elmosolyodott.
— Nem csak abba a szobába. Az egész lakásra szükségünk van.
Eszter döbbenten résnyire nyitotta a száját. Úgy érezte, Nóra már nem is ismeri a szégyen fogalmát.
— Tessék? — préselte ki magából. — Ez teljes képtelenség. Ez az én otthonom. Nem a tiétek.
Nóra arca haragtól kipirult, a szeme összeszűkült, a hangja pedig élesen csattant.
— Nektek elég lesz a nyaraló is! — kiáltotta. — Ebben a háromszobás lakásban pedig ezentúl mi fogunk élni!
A konyhára súlyos csend ereszkedett. Még Levente is abbahagyta a rágást. Eszter Nórát nézte, és hirtelen idegennek látta azt az embert, akit két éve ismert.
— Te teljesen megőrültél? — tört ki belőle. — Ez a lakás az én tulajdonom!
— Az volt — fintorgott Nóra. — Most már családi vagyon. A bátyám megnősült, vagyis ideje osztozni.
Eszter ereiben felforrt a vér. A felháborodástól reszketett, a levegőt is nehezen kapta.
— Itt senki nem fog semmin osztozni! — kiabálta elcsukló hangon. — Ez az én házam. Az enyém!
— Majd meglátjuk — villantotta ki a fogát Nóra rosszindulatúan. — Hamarosan megtanulod, ki parancsol itt.
Márk ekkor végre elszakította a tekintetét a telefonja kijelzőjétől. Sápadt volt, és a keze is enyhén remegett.
— Nóra, azonnal fejezd be — mondta halkan, mégis keményen. — Miféle ostobaságokat hordasz itt össze?
Nóra egész testével a bátyja felé fordult. A szeme szinte lángolt a dühtől.
— Ostobaságokat? — visította. — A vér szerinti húgod vagyok! Neked a családod mellett kell állnod, nem ez mellett az idegen nő mellett!
Márk lassan felegyenesedett.
— A családomat támogatom — felelte nyugodtan.