A hallgatás egyre hosszabbra nyúlt, mintha senki sem merne elsőként megszólalni.
— Várjatok csak — Eszter elzárta a gázt, majd lassan feléjük fordult. — Ti azt mondtátok, legfeljebb egy hétre jöttök.
— Az ember tervei változnak — felelte Nóra teljes nyugalommal. — Meggondoltuk magunkat. Nem megyünk vissza.
Eszter úgy érezte, a szavak késve jutnak el hozzá. Mintha előbb át kellett volna törniük valami sűrű, fojtogató ködön.
— De akkor hová mentek? — kérdezte, miközben próbálta összeszedni magát. — Hol akartok lakni?
Nóra kényelmesen belekortyolt a kávéjába, egyáltalán nem sietett a válasszal. Levente közben némán rágta a szendvicsét, olyan közönnyel, mintha csupán arról beszélgetnének, hová menjenek hétvégén kirándulni.
— Talán a nyaralóba? — szólalt meg bizonytalanul Márk, végre felpillantva a telefonjából. — Anyának van az a kis háza, nagyjából egyórányira innen.
Eszter reménykedve nézett a férjére. Végre valami, amiben legalább halvány józanság volt.
— Ugyan már! — Nóra megvetően felhorkant. — Az a rozoga viskó? Olyan helyre én biztosan nem költözöm.
Levente helyeslően bólintott. Eszter tekintete ide-oda járt közöttük, de minél tovább figyelte őket, annál kevésbé értette, mi történik. A gyomrában lassan növekedni kezdett a rossz érzés.
— Akkor mégis hol fogtok lakni? — kérdezte most már erélyesebben. — Mondjátok ki végre rendesen.
Közben gépiesen tányérra csúsztatta a kész rántottát. A mozdulatokat már nem is ő irányította, csak a teste folytatta, amit elkezdett.
— Mit kell ezen ennyit magyarázni? — vont vállat Nóra közönyösen. — Itt maradunk.
A tányér kicsúszott Eszter elzsibbadt ujjai közül, és fülsértő csattanással tört darabokra a járólapon. A rántotta sárga pacákban fröccsent szét a konyhában.
— Hogyhogy itt? — suttogta Eszter, mert nem akarta elhinni, amit hallott.
A hangja megremegett. A szíve olyan erősen vert, hogy egy pillanatra úgy tűnt neki, ezt biztosan mindenki hallja.
— Hát ebben a lakásban — magyarázta Nóra olyan hangon, ahogy türelmetlen felnőttek beszélnek értetlen gyerekekhez. — Van itt elég hely mindannyiunknak. Ráadásul épp most gondolkodunk azon, hogy gyereket vállalunk.
Eszter ott állt a szétfröccsent étel és a porcelánszilánkok között, és meredten bámulta a sógornőjét. A konyha falai mintha közelebb csúsztak volna, a padló pedig megingott a lába alatt.
— Az én lakásomban? — kérdezte alig hallhatóan.
A torka kiszáradt, a hangja szinte teljesen eltűnt.
— Hát hol máshol? — felelte Nóra könnyedén. — A család azért van, hogy segítsen egymáson.
Levente elégedetten biccentett, és zavartalanul folytatta a reggelijét. Márk visszameredt a telefonjára, mintha az egész beszélgetés nem is hozzá tartozna. Esztert a férje gyávasága jobban megsebezte, mint Nóra pofátlansága.
— Álljunk meg egy pillanatra — kezdte, minden erejével azon igyekezve, hogy ne veszítse el a fejét. — Ez ideiglenes megoldás volt. Legfeljebb egy hétre.
Reszketett a keze. Ökölbe szorította az ujjait, hátha így meg tudja fékezni a remegést. Nóra csak elmosolyodott.
— Az ilyen dolgok gyorsan változnak, Eszter. Jobb, ha hozzászoksz.
Eszter lehajolt, és elkezdte összeszedni a tányér darabjait. Az éles szélek a bőrébe vágtak, de a fájdalom valahonnan nagyon messziről érkezett. A gondolatai összekuszálódtak, a valóság elmosódott körülötte.
— És melyik szobát néztétek ki magatoknak? — kérdezte végül.
Nóra erre gondolkodás nélkül válaszolt.