„Tisztelt Anna! A húsz főre szóló előzetes foglalást visszaigazoltuk. A menüsor teljes díja 700 000 Ft. A terem lefoglalására 20 000 Ft előleg érkezett.”
A telefonom éles pittyenéssel jelezte az üzenetet éppen akkor, amikor a bejelentési naplót ellenőriztem. Hol egy csőtörést kellett rögzíteni, hol egy beragadt lift miatt telefonáltak, máshol pedig a lakók már harmadik napja várták a vízvezeték-szerelőt.
Kétszer is végigolvastam az értesítést. Én ugyan semmiféle húszfős vendégséget nem szerveztem.
A diszpécseri munka megtanítja az embert arra, hogy ha valahol baj történik, annak a költségét senki sem akarja magára vállalni. Ettől az emberben idővel vasfegyelem alakul ki. Nálam már ösztönösen működött a szokás: név, ügyszám, időpont, minden adat pontosan feljegyezve.
Felhívtam az éttermet, és hamarosan egészen érdekes részletek derültek ki. A foglalást a sógornőm, Katalin intézte.
Az én nevemet és telefonszámomat adta meg mint várható fizető félét, noha semmilyen szerződést nem írtam alá, és a befizetett 20 000 Ft is kizárólag a terem ideiglenes lefoglalására vonatkozott.
— Kérem, rögzítsék a rendszerükben — mondtam nyugodt, kimért hangon a telefonba —, hogy ezt a megrendelést nem én adtam le, fizető félként nem szerepelek, és nem járultam hozzá az adataim felhasználásához. Erről kérek írásos visszaigazolást üzenetben. Amennyiben Katalin továbbra is meg akarja tartani a bankettet, a szerződést közvetlenül vele kössék meg.
— Értem — felelte az adminisztrátor. — Ha Katalin szeretné fenntartani a rendezvényt, személyesen kell bemutatnia az igazolványát, aláírnia a megrendelést, és további előleget befizetnie.
Az étterem válaszát azonnal elmentettem a telefonomra.
Nagyjából egy óra múlva Katalin hívott. Olyan émelyítően kedves hangon szólalt meg, mintha előtte egy egész doboz cukorkát rágott volna el.
— Annácska, ugye Péterrel nem felejtettétek el Gábor évfordulóját? Holnap számítunk rátok! És még valami…
A hangszíne alig észrevehetően megváltozott: a mézes kedvesség helyét leereszkedő, parancsolgató tónus vette át.
— Egy jubileum nem akármilyen alkalom, hanem rangos esemény. A borítéknak is ennek megfelelően kell kinéznie. A férjem régóta álmodik egy olasz kanapéról, úgyhogy most tegyétek félre azokat a kis rezsispórolós szokásaitokat. Ne legyetek szűkmarkúak!
Este aztán Péter elé tettem az értesítést, az étterem írásos válaszát és az előzetes rendelés részleteit is.
A férjem jó néhány másodpercig egy szót sem szólt. Csak nézte azt a pénzügyi csapdát, amelyet a nővére próbált ránk húzni. Végül keményen, szinte szótagolva mondta:
— Egyetlen forintot se adj neki. Ha nagyvonalú háziasszonyt akar játszani, akkor fizesse ki ő a mulatságát.
Másnap kicsit korábban érkeztem az étterembe, és rögtön egy igen tanulságos jelenetbe csöppentem. Katalint az adminisztrációs pultnál feltartóztatták, és elkérték tőle a személyi igazolványát.
Látható bosszúsággal firkantotta alá a bankettre vonatkozó megrendelést, de arra a sorra már rá sem pillantott, ahol ő szerepelt megrendelőként és fizető félként.
— Itt az áll, hogy a végső elszámolást ön rendezi — figyelmeztette udvariasan az étterem vezetője.
Katalin csak türelmetlenül legyintett, majd előhalászott a tárcájából nagyjából százhatvanezer forintot, így az előleg összege összesen körülbelül száznyolcvanezer forintra nőtt.
— Intézzék már gyorsabban. Anna úgyis visszaadja majd az egészet — vetette oda könnyedén, mit sem sejtve arról, hogy ott állok nem messze, és minden szavát tisztán hallom.
A teremben Katalin úgy ragyogott a flitteres ruhájában, mint egy frissen kisikált rézüst a déli napsütésben.
Gábor az asztalfőn trónolt, és olyan elégedetten fogadta a jókívánságokat, mintha valami tekintélyes földesúr volna. Fogalma sem volt a felesége mesterkedéseiről: Katalin elhitette vele, hogy a vacsorát teljes egészében a saját félretett pénzéből állja, az ajándékborítékok tartalma pedig majd az új bútorokra megy.
Mellette foglalt helyet Erzsébet, az anyósom, aki korábban könyvelőként dolgozott: szigorú, elvhű asszony volt, és ki nem állhatta az élősködést.
Katalin egész este lelkesen irányította a lakomát, közben pedig egyetlen alkalmat sem szalasztott el, hogy a rokonság előtt belém szúrjon egyet.
— Anna, szedjél borjút! — harsogta át az asztal fölött. — Nálatok abban a hibaelhárító szolgálatnál biztosan csak tésztát esztek ebédre. Legalább ma ülsz egy kicsit rendes társaságban!
Nyugodtan megtöröltem a számat a szalvétával.
— Az én munkám egyvalamire nagyon megtanított: a papírokat mindig figyelmesen kell elolvasni, és időben észre kell venni azokat, akik jogtalanul próbálnak rácsatlakozni más számlájára. Rendkívül hasznos képesség.
Katalin kezében idegesen megcsörrent a villa a tányéron, az arca pedig csúf, céklavörös árnyalatot vett fel.
Az este folyamán az asztalon egymást követték az újabb és újabb rendelések.
Sorban érkezett még az asztalra a pluszban kért tokhal, a húsos válogatás, a méregdrága ásványvíz, újabb főétel, majd a desszertek is. Valahányszor Katalin valami nagyobb tételt rendelt hozzá a vacsorához, a pincér odalépett hozzá egy apró nyomtatvánnyal.
Ő pedig széles, látványos mozdulattal aláírta, miközben egy pillanatra sem hagyta abba a vendégek szórakoztatását. Fennhangon magyarázta, hogy ma este senki sem fogja vissza magát, ő aztán nem spórol semmin.
A számla végösszege közben kérlelhetetlenül kúszott felfelé, míg el nem érte a nyolcszázhúszezer forintot.
Az ünnepség lassan a végéhez közeledett. Ekkor megjelent az étterem vezetője az asztal mellett. A kezében ott volt a végleges számla, a Katalin által aláírt bankettrendelés, a pótrendelések lapjai, valamint az előleg befizetéséről szóló kimutatás.
— A foglalás Katalin Nikolaevna nevére szól — mondta tisztán, jól hallhatóan az alkalmazott. — Itt szerepelnek a személyes adatai, az aláírása, és minden utólag kért tétel jóváhagyása is. Az előleg levonása után még hatszáznegyvenezer forint maradt fizetendő.
A nő ezután a fekete számlatartót Katalin elé helyezte.
Katalin azonban úgy tolta el magától, mintha valami kellemetlen tárgy volna, majd királynői mozdulattal átsiklottatta a hófehér abroszon egyenesen felém.
— Anna, most te következel! Mindannyian várjuk azt a nagyvonalú gesztust, amiről szó volt.
Gábor értetlenül pislogott, ahogy a számlatartó gazdát cserélt. Én viszont még csak hozzá sem értem.
— Csicsikov legalább maga fizetett a holt lelkekért — jegyeztem meg nyugodt hangon. — Te viszont élő embereknek rendeztél lakomát, a cechet pedig egy másik pénztárcába próbálod becsúsztatni.
— Megígérted, hogy állod a jubileumi vacsorát! — csattant fel Katalin.
— Mondd meg, mikor — néztem egyenesen a szemébe. — Hol, melyik napon, és kik előtt tettem ilyen ígéretet?
A sógornőm szája kinyílt, de egyetlen hang sem jött ki rajta.
Elővettem a telefonomat, és felé fordítottam a kijelzőt.
— Itt az étterem írásos visszaigazolása. Előre jeleztem nekik, hogy nem én adtam le a rendelést, és nem én vagyok a fizető fél. A végleges menü alatt viszont a te aláírásod áll.
Hagytam, hogy néhány másodpercig csend legyen.
— Úgy döntöttél, az én kontómra játszod el a bőkezű háziasszonyt. Csakhogy a te nagylelkűséged pontosan ott ér véget, ahol az én bankkártyám kezdődik. A vacsora remek volt, köszönöm a meghívást. De a vendégszereteted árát nem fogom kifizetni.
Péter ekkor lassan felállt a székéből, két tenyerével nyugodtan az asztalra támaszkodva.
— A mi ajándékunkat Gábor már megkapta.
— A saját kívánságlistádat viszont neked kell finanszíroznod.
Gábor arca hirtelen sötétvörösre váltott.
— Te azt mondtad, hogy a vacsora már ki van fizetve a félretett pénzedből. Akkor nekem is hazudtál? — kérdezte rekedten.
Katalin mintha belesüppedt volna a székébe. A rokonok tekintete egyszerre nehezedett rá, és végül kénytelen volt kibökni az igazat: arra számított, hogy az ünnepséget majd az én pénzemből rendezi, az ajándékborítékokat pedig hazaviszi, és ha elég sokan ülnek körülöttünk, engem majd rá lehet kényszeríteni a fizetésre.
Erzsébet asszony lassan, gondosan letette a villáját.
— Ha nincs pénzed tokhalra, maradj otthon, és főzz krumplit — mondta metsző nyugalommal. — A menyed pénzéből nem fogsz úriasszonyt játszani.
Egy pillanatig sem látszott rajta, hogy ki akarná menteni a lányát ebből a helyzetből.
Gábornak nem maradt más választása. Benyúlt a zakója belső zsebébe, és elővette az ajándékborítékokat. Az első vastag papírt kelletlenül tépte fel. A szakadás hangja a dermedt csendben szinte fülsértőnek tűnt; mintha nem is egy boríték, hanem az olasz kanapéról szőtt álom hasadt volna ketté.
Senki nem szólt. A bankjegyek sorban kerültek az asztalra, Katalin pedig remegő ujjakkal számolni kezdett. A ruháján a csillogó díszek továbbra is szikráztak, de a tehetős, nagyvonalú háziasszony szerepe már végképp darabokra hullott.
A borítékokban összesen ötszázhetvenkétezer forintnyi összeg volt. A hiányzó hatvannyolcezer forintot Katalinnak a saját megtakarítási számlájáról kellett azonnal átutalnia.
Miután a számlát rendezték, az étteremvezető Katalin kezébe adta a blokkot. Gábor a szétszaggatott borítékokra nézett.
— Ez lett volna az ajándékod nekem? — kérdezte tompán. — Egy elfogyasztott tokhal, egy botrány, és az, hogy megpróbáltad Annára terhelni az egészet?
Katalin most először nem tudott visszavágni.
Erzsébet asszony bűntudatos pillantást vetett rám.
— Önnek ebben nincs felelőssége — mondtam halkan. — A lényeg az, hogy Katalin végül maga fizette ki a saját nagylelkűségét.
Péterrel együtt távoztunk. Nem maradtunk ott rendbe tenni valaki más tönkretett ünnepét.
Az olasz kanapét végül soha nem vették meg. Gábor többé nem bízta Katalinra a közös megtakarítások kezelését, Erzsébet asszony pedig nem állt többé a lánya látványos vendégszeretete mellé. A rokonság is pontosan tudta már, hogyan próbáltak nekem titokban számlát csúsztatni.
Katalin az ünnepi borítékokat akarta megtartani, nekem pedig a vacsora árát szánta. Végül a tokhal elnyelte az összes ajándékot, a számla alján pedig az ő saját aláírása maradt.