Eszter végül nem tudott ellenállni a kísértésnek. Felvette a telefont, és remegő ujjakkal megnyitotta az üzeneteket. Amit Gábor az anyjával váltott, az pontosan azt igazolta, amitől napok óta a legjobban félt.
„Makacskodik, de így is el fogom érni, amit akarok” — írta Gábor.
„Csak ne húzd sokáig, Anna már kérdezgeti, mikor nézheti meg a lakást” — válaszolta Mária.
Eszter lassan letette a készüléket az éjjeliszekrényre. Úgy érezte, mintha jeges víz ömlött volna végig rajta. Anna? Miféle Anna? És egyáltalán miért kellene bárkinek is megnéznie az ő lakásukat?
— Mit művelsz? — hasított bele a csendbe Gábor éles hangja.
Eszter összerezzent. A férje a fürdőszoba ajtajában állt, derekán törölközővel, arcán olyan dühvel, amitől a nőnek összeszorult a gyomra.
— A telefonomat túrod?
— Te pedig el akarod adni a lakásunkat valami Annának? — vágott vissza Eszter, és felállt az ágyról. — Hát ezért kellett volna az átírás? Nem a közös költség meg a számlák miatt, hanem mert előkészítitek az eladást!
— Fogalmad sincs semmiről! — Gábor egy mozdulattal felkapta a telefonját. — Anyával csak lehetőségekről beszélgettünk. Befektetésről. Ezt a lakást el lehetne adni, és venni helyette két kisebbet.
— Az én tudtom nélkül? — Eszterben hirtelen fellángolt a harag. — Nem vagyok bábfigura, amit oda raksz, ahová kedved tartja, Gábor!
— Ha nem lennél ennyire makacs, talán elmondtam volna rendesen! — förmedt rá a férfi. — De te minden ötletemre úgy reagálsz, mintha támadás lenne!
— Csak azokra, amelyek arról szólnak, hogy az én tulajdonom a te vagy az anyád kezébe kerüljön! — Eszter karba fonta a kezét. — És ahogy látom, nem is voltam alaptalanul bizalmatlan.
Néhány másodpercig némán meredtek egymásra. Eszter ekkor döbbent rá igazán, hogy szinte idegenként néz arra az emberre, akivel egykor közös életet tervezett. Hová tűnt az a figyelmes férfi, aki mindenben mellette állt? Az, akivel együtt álmodoztak otthonról, családról, jövőről?
— Ide figyelj… — szólalt meg végül Gábor, miközben magára rángatott egy pólót. — Ha szépen nem megy, majd megy máshogy. Van elég okom a váláshoz, és hidd el, bíróságon keresztül is megszerzem ezt a lakást.
— Mégis milyen alapon? — Eszter gúnyosan elmosolyodott, bár belül minden porcikája megfeszült.
— Az most lényegtelen — vágta rá Gábor. — Inkább gondold át még egyszer, amit mondtam.
Másnap Eszter szabadságot vett ki, és felkereste Andreát, a régi barátnőjét, aki egy nagyvállalat jogászaként dolgozott. Egy kávé mellett mindent elmesélt neki az elejétől a végéig, egyetlen részletet sem hagyva ki.
— És most már válással meg perrel fenyeget — fejezte be végül.
Andrea elgondolkodva kopogtatta körmével a csésze oldalát.
— Rendben, nézzük sorban. Először is: válásnál a házasság alatt szerzett közös vagyon főszabály szerint fele-fele arányban oszlik meg. Teljesen mindegy, mivel ijesztget. A lakást házasság alatt vettétek?
— Igen. Tíz éve, közvetlenül az esküvő után.
— A hitelt mindketten fizettétek?
— Igen, egyenlő arányban.
— Akkor nincs reális esélye arra, hogy a felénél többet kapjon belőle — jelentette ki Andrea határozottan. — Beszéljünk az autóról is.
— Az autóról? — lepődött meg Eszter.
— Van Gábornak kocsija? Mikor vettétek?
— Van. Egy Toyota Camry. Három éve került hozzánk.
— Miből fizettétek?
— Közös pénzből, természetesen — vont vállat Eszter. — Nálunk minden nagyobb kiadás közös volt.
— Akkor az autó is házastársi közös vagyonnak számít — bólintott Andrea. — Mi van még, ami értéket képvisel?
— Hát… bútorok, műszaki cikkek… — Eszter gondolkodni kezdett. — Ja, igen, van még egy nyaraló is. Gábor két éve a saját nevére íratta. Bár igazából…
Andrea erre azonnal élénkebbé vált.
— Várj csak. Láttad valaha a nyaraló papírjait?
— Nem — rázta meg a fejét Eszter. — Azt mondta, minden irat a munkahelyi széfjében van.
— Ez már érdekesebb — húzta el a száját Andrea. — Figyelj, nézd át az elmúlt pár év bankszámlakivonatait. Hozzáférsz a számláihoz?
— A közös gépen be van mentve néhány belépés — mondta Eszter bizonytalanul.
— Akkor ellenőrizd. Ha a házasság alatt vett valami nagy értékű dolgot, az is felosztható lehet. És ha közös pénzt mozgatott el, arról is kelleni fog bizonyíték.
Eszter már egészen más lelkiállapotban ment haza. A félelem ugyan nem tűnt el teljesen, de először érzett valami szilárdat a talpa alatt. Este, amikor Gábor nem volt otthon, leült a férje számítógépe elé, belépett a banki felületre, és sorra megnyitotta a kivonatokat.
Amit talált, attól elakadt a lélegzete. Az elmúlt egy évben a közös megtakarítási számlájukról, amely ugyan Gábor nevén futott, kisebb részletekben több mint nyolcmillió forint tűnt el. Az összegek rendre Mária számlájára kerültek.
Eszter gyorsan lefotózta az átutalásokat, majd a képeket elküldte a saját e-mail-címére. Amikor meghallotta a kulcs csörgését a zárban, azonnal bezárta a banki oldalt, kikapcsolta a gépet, és átment a nappaliba. Leült egy könyvvel a kezében, mintha egész este semmi mást nem csinált volna.
— Szia — vetette oda Gábor, amikor elhaladt mellette, rá sem nézve.
— Szia — felelte Eszter nyugodt hangon. — Milyen napod volt?
— Megvolt — morogta a férfi. — Gondolkodtál azon, amit mondtam?
— Igen — bólintott Eszter. — Már majdnem készen állok a válasszal.
Gábor megtorpant. Egy pillanatra remény villant át az arcán.
— És?
— Holnap — mondta Eszter, és halványan elmosolyodott. — Holnap megkapod a végleges válaszomat.
Másnap este Eszter a szokásosnál korábban ért haza. A konyhaasztalra gondosan kirakta mindazt, amit Andreától kapott: földhivatali tulajdoni lapokat, iratmintákat, számlamásolatokat és a szükséges feljegyzéseket. A terve már összeállt. Már csak Gábort kellett megvárnia.