— szeretnék mutatni neked valamit — folytattam, és elővettem a telefonomat a zsebemből.
Megnyitottam a képeket, aztán az üzeneteket, és hangosan olvasni kezdtem:
— „Hiányzol, gyere át.” Ez alig pár napos. Ez pedig májusi: „Este várlak, hozz bort.” És itt van ez a fénykép is. A padon készült. A mi padunkon. Nézd meg.
Réka rápillantott a kijelzőre, majd lassan rám emelte a tekintetét. Az arca megnyúlt, mintha hirtelen nem kapna levegőt.
András mozdulatlanul ült. Először úgy markolta a nadrágját a térdén, hogy kifehéredtek az ujjai, aztán lassan kiengedte a szorítását. Látszott rajta, hogy megszólalna, de nem hagytam.
— A nyaraló az enyém — mondtam csendesen, aztán a férjem felé fordultam. — Te pedig mehetsz Eszterhez. Tessék, itt a kulcsod.
Elővettem azt a kulcsot, amelyet korábban megtaláltam, és letettem elé az asztalra.
— Vidd magaddal. A lakásról és minden másról majd a bíróság előtt beszélünk.
András arca bíborszínűre váltott, de egyetlen szót sem szólt.
Eszter hirtelen felpattant. Sűrű, sötét haja meglibbent a válla körül, és abban a pillanatban valahogy eltűnt belőle minden szépség. Nem maradt más, csak egy rémült, zavart arcú asszony.
— Katalin, te ezt teljesen félreérted…
— Nem — vágtam közbe. — Semmit sem értek félre.
Ekkor Réka is felállt.
— Anya! — tört ki belőle. — Miért kellett ezt így? Miért mindenki előtt?
Ránéztem a lányomra.
Az asztal szélébe kapaszkodott, az ujjai görcsösen markolták a terítőt, és sírt. Nem hangosan, nem zokogva, hanem valami száraz, dühös kétségbeeséssel.
— Te tehetsz róla — mondta. — Évek óta csak szekáltad. Neked mindig a nyaraló, az ágyások, a kerítés meg a rózsák voltak a fontosak. Ő meg egy élő ember!
Nem válaszoltam.
Azt hiszem, ez fájt a legjobban.
Jobban, mint az üzenetek.
Jobban, mint a fénykép a padunkon.
Jobban, mint Eszter kulcsa a saját fiókomban.
András két nappal azután a vacsora után elment.
Nem vitatkozott.
Nem kért bocsánatot.
Nem próbált magyarázkodni.
Egyszerűen kilépett a kiskapun, és átment Eszterhez, a szomszédos telekre.
Most ott laknak, az út túloldalán. Reggelente látom őket, és minden alkalommal elfordítom a fejem. Mert kiderült, hogy vannak dolgok, amelyekhez az ember nem tud hozzászokni, bármennyi idő telik is el.
Az üdülőtelepen Esztert azóta nem hívják teázni. Ilona néni már nem is köszön neki. A többiek, ha összefutnak vele, legfeljebb biccentenek, de nem állnak meg beszélgetni. András sem keresi senki társaságát: hunyorogva elmegy az emberek mellett, mintha az egész történethez semmi köze sem volna.
Réka tartja a kapcsolatot az apjával. Néha hétvégére is átmegy hozzájuk, Eszterhez. Hozzám is benéz időnként, de sosem marad sokáig.
Én pedig élek tovább.
Felkarózom a rózsákat.
Lekvárt főzök, most már csak magamnak.
Gondozom a telket, rendben tartom a házat, teszem a dolgom.
És semmit sem bánok.