— Vége! Szabadok vagyunk! Végre lezártuk ezt az átkozott lakáshitelt! — Gábor magasba emelte a pezsgőspoharat, és a tekintete valódi, leplezetlen örömtől ragyogott.
Eszter elmosolyodott, majd finoman hozzáérintette a saját poharát a férjééhez.
— Tíz év törlesztés… és mostantól ez a gyönyörű lakás tényleg a miénk. Teljes egészében a miénk.
A tágas nappali közepén álltak, abban a háromszobás otthonban, amelyet egy új építésű lakóparkban vásároltak. Modern elrendezés, hatalmas ablakok, kilátás a városi parkra — pontosan ilyesmiről álmodoztak akkor is, amikor tíz évvel korábban, huszonkét éves friss házasokként belevágtak a hitelbe.
— Emlékszel, milyen képet vágott az ingatlanos, amikor meghallotta, hogy rögtön háromszobás lakást akarunk? — Eszter lehuppant a kanapéra, maga alá húzva a lábait.

— Hogyne emlékeznék! — nevetett fel Gábor, miközben újratöltötte a poharakat. — „Fiatalok, kezdjenek inkább egy garzonnal, a lakáshitel nem játék!” — utánozta elvékonyított hangon az asszonyt, aki annak idején annyira óvatoskodott.
— Mi meg mégis belevágtunk — Eszter végigsimított a kanapé puha kárpitján. — És tessék, itt az eredménye annak a nagy merészségnek.
Gábor mellé ült, és átkarolta a vállát.
— Tudod, eszembe jutott valami… Most, hogy már nincs rajta teher, talán érdemes lenne valahogy praktikusabban rendezni a lakás papírjait.
— Hogy érted ezt? — Eszter oldalra fordította a fejét, és kutatóan nézett a férje szemébe.
— Hát… mondjuk át lehetne íratni egyikünk nevére. Vagy akár anyáéra — vetette oda Gábor olyan könnyedén, mintha csak azt kérdezné, mit vacsorázzanak. — Kevesebb macera lenne az adókkal, a közös költséggel, meg az összes ilyen aprósággal.
Eszter szemöldöke csodálkozva felszaladt.
— Érdekes, eddig még sosem hallottam, hogy ezek az „apróságok” ekkora gondot jelentenének. Tíz éven át fele-fele arányban fizettük a hitelt, Gábor. Ez a lakás közös.
— Ugyan már, csak felvetettem! — A férfi könnyed puszit nyomott a halántékára. — Inkább igyunk arra, hogy mostantól új korszak kezdődik, havi banki törlesztés nélkül.
Újra koccintottak, és a beszélgetés ezzel látszólag le is zárult. Eszter legalábbis akkor még így hitte.
A következő napok kellemes sürgés-forgással teltek. Elhatározták, hogy lecserélnek néhány bútort, új lámpákat vesznek, és végre megengedik maguknak azt a nagy képernyős tévét a nappaliba, amelyről már régóta beszéltek. Eszter különös örömmel élvezte, hogy a pénz, amely korábban hónapról hónapra a hiteltörlesztésre ment el, most végre szabadon felhasználható.
Egyik este éppen a hálószobába való új függönyöket nézegette a telefonján, amikor Gábor a szokásosnál jóval lelkesebben ért haza a munkából.
— Ma beszéltem Péterrel, tudod, azzal a fickóval a könyvelésről… — kezdte, miközben levette a zakóját. — Mondott egy elég érdekes megoldást az ingatlannal kapcsolatban.
— Miféle megoldást? — Eszter félbeszakította a függönyök böngészését.
— Ha a lakás csak egy tulajdonos nevén szerepel, akkor állítólag jelentősen lehet spórolni az adókon és bizonyos fenntartási költségeken. Emlékszel, én is említettem már valami hasonlót — Gábor gyorsan beszélt, mintha előre begyakorolta volna az egész magyarázatot. — Ráadásul, ha egyikünkkel történne valami, nem lenne bonyodalom az öröklés körül. Szóval szerintem az lenne a legésszerűbb, ha az én nevemre kerülne. Vagy anyáéra. Át kellene íratni…
Eszter letette maga mellé a telefont, amelyen még nyitva volt a lakberendezési áruház alkalmazása.
— És miért magától értetődő, hogy az az „egy tulajdonos” te legyél, vagy a te anyád? Miért nem én?
Gábor egy pillanatra elakadt.
— Én csak egy lehetőséget mondtam. Anyám nyugdíjas, nála sokkal kisebb lenne az adóteher. Én meg… hát nekem egyszerűbb lenne intézni az ilyen papírmunkát, mégiscsak van már benne némi tapasztalatom.
— Ha esetleg elfelejtetted volna, én is dolgoztam már ilyen jellegű iratokkal — felelte Eszter higgadtan. — És azt sem értem, milyen öröklési gondokról beszélsz. Házastársak vagyunk. A helyzet így is elég egyértelmű.
— Pont ez az, hogy nem ilyen egyszerű! Te mindig túlbonyolítasz mindent — legyintett türelmetlenül Gábor. — Én csak azt szeretném, ami mindkettőnknek jó.
Eszter hosszabban nézte a férjét. Tíz év közös élet után már pontosan érezte, mikor hallgat el előle valamit Gábor. Most pedig minden belső figyelmeztető jelzése egyszerre kapcsolt be.
— Beszéljünk erről inkább később, jó? — mondta végül, mert időt akart nyerni. — Épphogy lezártuk a hitelt. Hadd örüljünk ennek egy kicsit.
— Ahogy akarod — vont vállat Gábor, de Eszternek nem kerülte el a figyelmét az a gyorsan átsuhanó ingerültség, amely megvillant a szemében.
Aznap este, amikor már az ágyban feküdt, Eszter sokáig nem tudott elaludni. Felidézte magában a kezdeteket: hogyan ismerkedtek meg az egyetem első évében, hogyan tartottak három évvel később szerény esküvőt, és miként döntöttek a lakáshitel mellett, mert egyikük sem akart tovább a szüleinél élni. Mindig együtt határoztak a fontos dolgokról. Megbeszélték, mérlegelték, vitáztak, de végül közösen léptek. Mi változott meg most ilyen hirtelen?
Oldalára fordult, és a mellette alvó férfit nézte. A nyugtalanság nem akart csillapodni benne. Valami azt súgta, hogy ez még csak a kezdet, és a lakás átírásának ügye korántsem került le a napirendről.
Egy héttel a hitel lezárását ünneplő vacsora után Eszter munka után hazaérve Gábort a dohányzóasztal mellett találta. A férfi előtt gondosan szétterített iratok feküdtek.
— Szia — köszönt Eszter, miközben az előszobában felakasztotta a kabátját. — Mik ezek a papírok?
Gábor felegyenesedett, arca határozott, szinte elszánt kifejezést öltött.
— A lakás átírásához szükséges dokumentumok. Mindent előkészítettem neked.
