Anita keresett, a régi barátnőm, akivel valaha ugyanazon a járaton dolgoztunk. Először csak olyan hétköznapi dolgokról beszélgettünk, amilyenekről az ember ilyenkor szokott: a kertről, a drágulásról, a vérnyomásról, meg arról, kinek mi fáj. Aztán egyszer csak, mintha csak mellékesen jutott volna eszébe, odavetette:
— Hallottad, mi történt Gabriellával? Tudod, aki velünk volt a vonaton. Elvitték tőle a férjét. Az is csak úgy járt át segíteni, ezt-azt megjavítani. Most meg már annál a nőnél lakik. Gabriella állítólag készül osztozkodni a házon.
Olyan sokáig nem szóltam bele a készülékbe, hogy Anita végül rám kérdezett:
— Katalin, hallasz engem?
— Igen, igen, itt vagyok — feleltem gyorsan. — Csak recseg a vonal.
Letettem, de utána még hosszú percekig mozdulatlanul álltam az ablak előtt.
Eszter telkén, éppen szemben, világosság égett.
Elfordítottam a fejem, és bementem megágyazni.
A következő hétre vártuk haza a lányunkat, Rékát. Másik városban élt, ott is dolgozott, és bár szerettem volna gyakrabban hallani a hangját, a telefonhívásaink az utóbbi időben megritkultak. Így aztán fogalma sem lehetett arról, mi minden történik az apja körül.
Miközben a jövetelére készültem, véletlenül rábukkantam András telefonjára. A konyhai ablakpárkányon hevert, töltőre dugva, kijelzővel felfelé. Már vagy százszor elmentem mellette, oda sem néztem, de egyszer csak felvillant a képernyő, én pedig valamiért mégis rápillantottam.
„Hiányzol, gyere át.”
A feladó neve mindössze ennyi volt: „E”.
Vezetéknév nélkül.
Fénykép nélkül.
Csak egyetlen betű.
Felvettem a készüléket, és olvasni kezdtem.
Az üzenetek még tavaszról indultak.
Eszter ezt írta:
„Várlak.”
„Hozz bort. Azt a fajtát, tudod, a miénket.”
András válaszai szűkszavúak voltak. Egy mosolyjel. Egy „mindjárt”. Egy „este megyek”. Egyetlen „szeretlek” sem szerepelt sehol, és ettől valahogy még nehezebb lett a mellkasom. Mintha már a szavakra sem pazarolta volna magát, mert kettőjük között minden kimondatlanul is világos volt.
Aztán megláttam a fényképet.
András és Eszter a mi padunkon ültek, és a mi poharainkból ittak. Azokból a kristálypoharakból, anyám hagyatékából, amelyeket én ünnepekre tartogattam. Eszter mosolygott, a vállához bújva. Mögöttük pedig ott virított az én rózsalugasom.
Visszatettem a telefont pontosan oda, ahol találtam.
Ezután kimentem a konyhába, feltettem a vízforralót. Amikor kinyitottam az asztalfiókot, egy idegen kulcs akadt a kezembe.
Eszter házának kulcsa volt.
Hát persze.
Minden üzenetről képernyőképet készítettem, a kulcsot a zsebembe csúsztattam, aztán nekiálltam főzni.
Réka érkezéséig egyetlen szóval sem hoztam elő a dolgot. Hallgattam. Levest főztem, süteményt sütöttem, takarítottam, terítettem, mintha minden a legnagyobb rendben volna. Este pedig, amikor összegyűltek a vendégek, köztük a mindenütt felbukkanó Eszter is, hirtelen megértettem: vagy most, vagy soha.
Az asztalnál egészen ártatlan beszélgetés folyt. Termésről, időjárásról, utakról, árakról, szomszédokról. Amikor végül kitöltöttük a teát, felálltam.
— Réka — szólaltam meg, és a lányomra néztem.