— Igen… — nyögte ki végül. — Megkért rá. Ott már teljesen elkorhadtak a lécek, gondoltam, ha már úgyis…
— Ha már úgyis — ismételtem meg csendesen. — És a mi tornácunkra mikor kerül sor? Tavasz óta könyörgök érte.
András gyorsan bólogatni kezdett.
— Hétvégén, Katalin. Komolyan mondom, most hétvégén megcsinálom.
Természetesen abból a hétvégéből sem lett semmi. A mi lépcsőnk ugyanúgy nyöszörgött minden lépésnél, Eszter kerítése viszont egyenesen állt, friss festék illata lengte körül, és olyan takaros volt, mintha mesterember dolgozott volna rajta. Valahányszor elmentem mellette, akaratom ellenére is odatévedt a tekintetem.
Egyik nap András ingeit mostam, amikor feltűnt valami. A gallérok más illatot árasztottak. Nem a mi mosóporunkét, nem a nyaraló poros-levegős szagát, nem dohányt, és nem is fűrészport. Mintha valami kattant volna bennem, de nem kezdtem jelenetet rendezni.
Csak este, amikor kettesben maradtunk, annyit mondtam neki:
— Ha segíteni akarsz, segíts. De ne titokban. Ne úgy, hogy a hátam mögött történjen.
András zavartan pislogott, bólogatott, és bizonygatta, hogy többé át sem megy a szomszédasszonyhoz. Én pedig elhittem neki. Vagy inkább úgy mondanám: kétségbeesetten hinni akartam.
Aztán vacsora után, miközben a tányérokat öblítettem, meghallottam Ilona néni unokáinak hangját a kerítés túloldaláról:
— András bácsi, András bácsi, már megint Eszter nénihez mész!
Hát ezek után mégis mit gondolhattam volna?
Másnap este Eszter ismét beállított hozzánk. Ezúttal egy üveg saját főzésű meggylekvárt hozott. Az ajtó még rendesen be sem csukódott mögötte, András máris sürgött-forgott: csészéket vett elő, vizet forralt, teát töltött neki.
Néhány héttel később bementem a városba műtrágyáért. András a telken maradt. Az autó kesztyűtartójában véletlenül építőanyag-kereskedésből származó blokkokra bukkantam: deszkák, festék, ajtópántok, csavarok. Egyenként egyik tétel sem volt különösebben nagy összeg, de a papírokból egész köteg gyűlt össze. A legfelsőn dátum is szerepelt: nyár eleje.
Szó nélkül visszacsúsztattam mindet a helyére.
A közös pénzünk.
Az a kártya, amelyre az én kalauznői fizetésem érkezett, meg az ő turnusos munkából kapott keresete. Én minden forintot beosztottam, kétszer is meggondoltam, mit vegyek meg, ő pedig Eszternek vásárolt deszkát, festéket és zsanért.
Aznap este, amikor a férjem pénztárcája szokás szerint az éjjeliszekrényen hevert, némán kinyitottam, kivettem belőle a bankkártyát, és a saját táskámba tettem.
András szinte azonnal észrevette. Turkált a tárcájában, aztán rám nézett. Én az asztalnál ültem, almát hámoztam, és fel sem emeltem a fejem.
— Nem láttad a kártyát? — morogta.
— Nálam van — feleltem.
Egy darabig csak bámult, majd nagyot sóhajtott, és a szekrényhez lépett. A törölközők mögött tartotta a dugipénzét. Régóta tudtam róla, de akkor jutott először eszembe igazán: vajon mennyi vándorolt már onnan idegen portára?
Még ugyanazon az estén megcsörrent a telefonom.