Eszter júniusban bukkant fel először nálunk, éppen akkor, amikor a kiskapu mellett virágba borult az öreg vadrózsabokor, amelyet én ültettem még valamikor régen, mintha egy másik életemből maradt volna itt. Ha akkor csak sejtem, hová vezet majd ez az ismeretség, talán még a vízforralót sem tettem volna fel a tűzhelyre.
A nyaralót szinte teljesen egyedül hoztam rendbe. András a gyárban dolgozott váltott műszakokban, sokszor napokra eltűnt a munkája miatt, és csak hébe-hóba segített valamiben. Rám maradt az ásás, az ágyások kialakítása, a nehéz holmik cipelése, sőt még az olyan javítások is, amelyeket más háznál inkább férfikézre bíztak volna. Én alakítottam ki a rózsakertet, én kerestem mestereket a kúthoz, én egyezkedtem az ácsokkal, és én figyeltem mindenre, amit építettek, festettek vagy javítottak.
András alapvetően nem volt rossz ember. Inkább csak túlságosan csendes. Ha kérdeztem valamit, motyogva válaszolt. Ha megkértem valamire, megcsinálta. De magától soha nem vette észre, hol kellene odalépnie, mit kellene megfogni, miben kellene segíteni.
Ehhez már régen hozzászoktam.
Aztán a velünk szemközti telket megvette Eszter.
Karcsú volt, feszes tartású, sűrű, sötét haját olyan gondosan rendezte el, mintha egyenesen a fodrásztól érkezett volna. Elvált asszonyként élt egyedül. Azt mondogatta, a nyaralót „a lelke kedvéért” vette.
Eleinte csak esténként ugrott át egy kis sóért. Később már beszélgetni jött. Aztán minden különösebb ok nélkül megjelent, csak úgy, „egy teára”. Leült a verandán, nagyot sóhajtott, végigsimított a haján, és már kezdte is:
— Jaj, el sem tudom képzelni, hogy bírjátok ezt a sok mindent. Nekem aztán végképp nem áll kézre az ilyesmi…
András ilyenkor elvörösödött, és hallgatott.
Én akkor még semmi rosszra nem gondoltam. Egy magányos nő, unatkozik, átjön inni egy csésze teát — ugyan mi baj lehetne ebből? Erős teát főztem neki a kertből szedett mentával, elővettem a lekvárt is. Igaz, egy idő után bosszantani kezdett, hogy minden áldott este pontosan nyolckor állított be, éppen akkor, amikor végre leültem volna a verandára a könyvemmel. De mindig úgy tartottam: ha valaki belép az ember házába, azt illik rendesen fogadni.
Egyik nap Ilona néni, a szomszéd telekről — apró, szikár asszony volt, olyan hanggal, amely három kerítésen is áthasított — megállított a kútnál.
— Katalin, tudod te, hogy a tiéd, amikor nem vagy itt, folyton az új asszonynál sürög? A kerítését javítgatja. Hallottál róla?
Elnevettem magam, és csak legyintettem.
— Persze hogy tudom. András jólelkű, segít neki.
Ilona néni úgy nézett rám, akkora sajnálattal, hogy meg sem próbálta leplezni. Aztán szó nélkül visszament a saját udvarára.
Aznap este, miközben cukkinit tisztítottam a konyhában, mintha csak mellékesen jutott volna eszembe, odavetettem Andrásnak:
— Azt beszélik, Eszter kerítését javítod.
Ő először csak pislogott néhányat, majd kelletlenül válaszolni készült.