— Eszter… maradhatnék nálad egy ideig? Csak amíg találok munkát, meg valami albérletet…
— Hát persze, hogy maradhatsz! Márk szobája üres, mióta felvették az egyetemre. Addig laksz itt, ameddig csak szükséged van rá.
— Köszönöm — Anna átölelte a nővérét. Aztán halkan, kissé meglepődve hozzátette: — Tudod… azt hiszem, valahol még örülök is ennek.
— Örülsz?
— Igen. Persze félek, nem tagadom. De közben… olyan, mintha levegőhöz jutottam volna. Mintha valami iszonyú nehéz súlyt vettek volna le rólam.
Aznap este Anna már az unokaöccse régi gyerekszobájában ült, a laptop előtt, és az önéletrajzát szerkesztette. Gépésztervező mérnök, nyolc év szakmai tapasztalat, angol nyelvtudás. Ahogy végignézett rajta, rájött: ez egyáltalán nem fest rosszul. Sőt, egészen komolynak tűnt.
Fél tizenegy körül megszólalt a telefonja. Gábor hívta.
— Anna, hol vagy? Anya már itt van, elhozta a papírokat…
— Eszternél vagyok.
— Hogyhogy Eszternél? És én mit fogok vacsorázni?
Anna szája szélén fanyar mosoly jelent meg. Hát persze. Ez volt a legnagyobb gondja.
— Fogalmam sincs, Gábor. Talán majd anyukád készít neked valamit.
— Anna, ne csináld ezt. Gyere haza.
— Az nem az én otthonom — mondta nyugodtan. — Ma reggel te magad tetted ezt teljesen világossá.
— Nem úgy értettem…
— Akkor mégis hogyan? Úgy, hogy hálából lakhatok majd anyád új lakásában? Hogy tovább hallgassam a megjegyzéseit, a célozgatásait, a lekezelő szavait?
— Anya csak jót akar…
— Anyád gyűlöl engem. És ezt te pontosan tudod.
A vonal túlsó végén csend lett. A háttérből hallatszott Erika hangja, valamit magyarázott.
— Figyelj — szólalt meg végül Gábor halkabban. — Nem lehetne, hogy holnap megbeszéljük? Nyugodtan. Indulatok nélkül.
— Nincs mit megbeszélni — felelte Anna. — Holnap beadom a válókeresetet.
— Ne kapkodd el…
— Nyolc évig nem kapkodtam el semmit. Elég volt.
Letette a telefont. Csak akkor vette észre, hogy a keze már nem remeg.
Másnap reggel palacsinta illatára ébredt. Eszter a konyhában sürgött-forgott, közben valami dallamot dúdolt az orra alatt.
— Jó reggelt, te friss elvált asszony! — köszöntötte vidáman a húgát.
— Még nem vagyok elvált — nevetett fel Anna. — De már majdnem.
Reggeli közben terveket szőttek. Anna úgy gondolta, keres egy kisebb lakást a belvárosban, lehetőleg a munkahelyéhez közel. Beiratkozik francia tanfolyamra. Talán még egy macskát is örökbe fogad.
— És a gyerekek? — kérdezte Eszter óvatosan.
Anna elhallgatott egy pillanatra.
— Tudod, rájöttem valamire. Én Gábortól akartam gyereket. Nem úgy általában gyereket. A testem viszont okosabb volt nálam.
— Bölcs egy szervezet.
— Nagyon bölcs — bólintott Anna. — Aztán majd kiderül. Ha egyszer találok egy normális férfit, lehet, hogy minden másképp alakul.
Ekkor ismét megcsörrent a telefon. A kijelzőn ez állt: „Erika”.
— Nem veszed fel? — pillantott rá Eszter.
— Minek? — Anna kinyomta a hívást. — Nincs mit mondanom neki.
Csakhogy az anyósa nem adta fel ilyen könnyen. Legalább ötször próbálkozott, végül üzenetet küldött: „Anna, gyere át. Beszélnünk kell. Emberi módon.”
— Elmegyek — mondta Anna váratlanul. — Kíváncsi vagyok, mit akar mondani.
Erika az ajtóban várta. Szokatlanul zavartnak látszott; nem illett hozzá ez a bizonytalanság, hiszen mindig olyan nő volt, aki pontosan tudja, mit akar, és azt is, hogyan érje el.
— Gyere be — mondta. — Kérsz teát?
— Nem kérek — felelte Anna, és a kabátját sem vette le. Megállt az előszobában. — Mondja, amit szeretne.
— Gábor azt mondta, be akarod adni a válópert.
— Igen.
— Az új lakás miatt?
Anna hosszan nézett rá. Erika valóban nem értette. Ez a felismerés egyszerre volt fárasztó és szomorú.
— Erika, őszintén válaszoljon: jó feleségnek tart engem a fia mellett?
— Hát… — az asszony tétovázott. — Alapvetően igen.
— Tényleg? Akkor miért éreztette velem nyolc éven át, hogy nem vagyok hozzá méltó?
— Én ilyet soha nem…
— Dehogynem. Folyamatosan. A gyerekek hiánya miatt, a munkám miatt, a külsőm miatt. Azt hitte, nem veszem észre?
Erika lesütötte a szemét.
— Én csak… a legjobbat akarom a fiamnak.
— Én voltam a legjobb dolog, ami vele történhetett — mondta Anna csendesen. — Csak sem ő, sem maga nem tudta értékelni.
— Anna…
— Elérte, amit akart.