— Tessék?
— Emlékszel még, hogyan találkoztunk?
Gábor felpillantott az újságból. Látszott rajta, hogy nem erre a fordulatra számított.
— Egy kávézóban, a Váci utcán. És?
— Akkor azt mondtad, nagy, összetartó családról álmodsz. Gyerekekről, akik majd végigszaladgálnak a lakáson…
— Mondtam ilyet, igen. Aztán az élet bebizonyította, hogy nem minden álomnak kell valóra válnia.
— Az élet? Vagy az anyád?
Gábor egy hirtelen mozdulattal összecsapta az újságot.
— Anyámat hagyd ki ebből. Ő csak jót akar nekünk.
— Nekünk? — Anna keserűen elmosolyodott. — Vagy inkább neked?
— Anna, ne kezdd megint…
— Nem kezdem — felelte csendesen. — Éppen befejezem. Nyolc éven át próbáltam a családod részévé válni. Csakhogy a te családodban mindig csak ketten voltatok: te és az édesanyád. Nekem ott soha nem jutott hely.
Gábor felállt, és odalépett hozzá. Anna egyetlen pillanatra azt hitte, talán most átöleli. Talán végre kimondja, hogy még nincs minden elveszve, hogy helyre lehet hozni, amit elrontottak. De Gábor csak az asztalról vette fel a kocsikulcsot.
— Indulnom kell dolgozni. Este átjön anyám, és megbeszéljük a papírok részleteit.
Azzal kiment.
Nem hajolt hozzá búcsúcsókra, ahogyan régen. Nem mondta, hogy „este találkozunk”. Egyszerűen csak becsukódott mögötte az ajtó.
Anna ott maradt egyedül a konyhában, amelyet valaha olyan lelkesedéssel rendezgetett. A sárga, apró virágmintás függönyök, amelyek kiválasztására egy egész napot rászánt. A tányérkészlet, amelyet a házasságuk utáni első fizetésükből vettek. A hűtőn sorakozó mágnesek azokból a városokból, ahol együtt jártak.
Most mindez hirtelen üres díszletnek tűnt.
Felemelte a telefonját, és felhívta a nővérét.
— Eszter, én vagyok… Elmehetek hozzád?
— Persze! De mi történt? Olyan furcsa a hangod…
— Majd személyesen elmondom. Körülbelül egy óra múlva ott leszek.
Anna bement a hálószobába, és előhúzta a szekrény mélyéről a régi sporttáskáját. Nem gondolkodott sokat, csak a legszükségesebbeket pakolta bele. Iratokat, néhány ruhadarabot, a szülei fényképeit. Semmi mást nem kívánt magával vinni ebből a lakásból.
Az előszobai tükör előtt mégis megállt egy pillanatra. Harmincéves volt. Szép, okos, diplomás nő, aki előtt elvileg még ott állt az egész élet. Mégis úgy érezte, mintha valami végérvényesen lezárult volna benne.
A konyhaasztalon ott hűlt a félig megivott kávé. Nem ment vissza érte. Az ajtóból még egyszer hátranézett. A lakás, amelyben annyi évet töltött, egyszerre idegennek látszott.
— Ég veled — suttogta, majd behúzta maga után az ajtót.
A lépcsőházban összefutott a szomszédasszonnyal, Ilona nénivel.
— Annácska, hát te hová mész ezzel a táskával? Csak nem üzleti útra?
— Nem, Ilona néni. Hazamegyek.
— Hogyhogy haza? Hiszen itt laksz.
Anna elmosolyodott. Aznap reggel először igazán.
— Úgy látszik, mégsem. Kiderült, hogy itt csak vendég voltam.
Eszter már az ajtóban átölelte. Nem faggatózott, nem kezdett sopánkodni, nem kérdezte rögtön, mi történt. Csak erős teát főzött, leült mellé, és megvárta, amíg Anna készen áll a beszédre.
— Mondd el — szólt végül röviden.
Anna pedig elmondta. Az új lakást. Az anyósát. A férje hideg tekintetét. A nyolc évet, amelyről azon a reggelen úgy érezte, talán egyetlen hosszú tévedés volt.
Eszter csendben végighallgatta. Amikor Anna elhallgatott, egy darabig még ő sem szólt. Aztán lassan letette a csészéjét.
— Tudod — mondta halkan —, lehet, hogy ez végül a javadra válik.
— A javamra? — Anna hitetlenkedve nézett rá. — Ezt hogy érted?
— Gondold végig. Az utóbbi években úgy éltél, mintha állandóan tojáshéjon járnál. Folyton azon igyekeztél, hogy az anyósodnak megfelelj, Gábort ne bosszantsd fel, senkinek ne legyél terhére. És te? Te mikor örültél utoljára úgy igazán?
Anna nem válaszolt azonnal. Próbált visszaemlékezni, de a kérdés váratlanul nehéznek bizonyult. Valóban: mikor is? Mintha már nagyon régen lett volna. Évek óta csak bizonyítani akart. Megfelelni. Elérni, hogy elfogadják. Mások elvárásaihoz igazította magát, míg lassan elfelejtette, ő maga mit szeretne.
— Emlékszel, milyen voltál az egyetemen? — folytatta Eszter. — Vidám, magabiztos, tele tervekkel. Utazni akartál, franciául tanulni…
— Francia… — ismételte Anna, és váratlanul felnevetett. — Tényleg. Mindig arról beszéltem, hogy egyszer elmegyek Franciaországba. Gábor meg csak legyintett, hogy kár ilyen butaságokra pénzt pazarolni.
— Látod? Most már senki sem tiltja meg.
Anna kiitta a teáját, aztán odalépett az ablakhoz. Odakint ugyanúgy esett az eső, mint náluk, mégis, innen nézve valahogy kevésbé tűnt reménytelennek.