Anna a kávéscsészével a kezében dermedten állt, mintha hirtelen jeges vizet zúdítottak volna rá. A férje mondatai ott lebegtek a konyha levegőjében, és megmérgezték a reggel amúgy is törékeny csendjét.
— A lakást anyám nevére íratom, és kész! Még csak az hiányzik, hogy később bíróságon kelljen veled osztozkodnom rajta — jelentette ki Gábor, miközben fel sem nézett az újságból.
Anna lassan letette a csészét az asztalra. Minden erejével azon volt, hogy a porcelán ne koppanjon túl hangosan. Az ujjai azonban árulkodóan remegtek.
— Gábor, de hát megbeszéltük…
— Semmit sem beszéltünk meg — vágott közbe élesen a férfi. — Az én pénzem, az én döntésem. Arra kerül a lakás, akire én akarom.
Anna leült vele szemben. Odakint szemerkélt az októberi eső, a vízcseppek lassan csorogtak végig az ablaküvegen, akár a könnyek. Ő még nem sírt. Még nem. A sírás majd később jön, amikor Gábor elindul dolgozni, és ő egyedül marad ezzel a mondattal, ezzel az egész hirtelen rázúdult igazsággal.
— És mi hol fogunk élni? — kérdezte alig hallhatóan.
— Anyámmal. Nagy a lakás, elférünk. Különben is régóta mondogatja, hogy elköltözne a faluból.
Erika. Az anyósa, aki nyolc év házasság alatt egyszer sem volt hajlandó Annát a nevén szólítani. Legfeljebb úgy emlegette: „ez” vagy „a feleséged”. Minden látogatását vallatásnak érezte mellette: miért nincs még gyerek, miért keres ilyen keveset, és egyáltalán, Gábor hogyan köthetett ki éppen mellette.
— Gábor, mi családot akartunk alapítani…
— Akartunk, akartunk — ismételte gúnyosan a férfi, és végre felemelte a tekintetét. Hidegség ült a szemében, valami idegen, amit Anna korábban nem látott benne. — Három éve akarjuk. És mire mentünk vele?
Anna mellkasában fájdalmasan összerándult valami. Igen, három éve próbálkoztak. Orvosról orvosra jártak, de mindenhol ugyanazt hallották: papíron minden rendben, nincs kimutatható akadály, egyszerűen csak nem sikerül. „Stressz” — mondták. „Próbáljanak meg lazítani.” Csakhogy hogyan lazítson az ember, amikor az anyósa minden találkozáskor sokatmondó sóhajokkal célozgat arra, hogy a menye talán „nem teljes értékű” nő?
— Azt hittem, te legalább megérted…
— Értem én. Csakhogy anyámnak igaza van. Amíg nincs gyerek, nincs mit közösen birtokolni. Mi van, ha holnap kitalálod, hogy elválsz?
— És mi van, ha te találod ki? — szakadt ki Annából.
Gábor csak vállat vont, majd ismét az újság mögé bújt. Ez az apró mozdulat többet mondott bármilyen magyarázatnál.
Anna felállt, és az ablakhoz lépett. Az utcán egy babakocsis nő sietve kelt át az úton, közben magához szorította a kisgyermekét. Az anyaság Anna kamaszkora óta dédelgetett álma volt. Látta maga előtt, ahogy ringatja a kisbabáját, altatódalt dúdol neki, és azt is, ahogy Gábor büszkén mutogatja a kollégáinak a gyerek fényképét.
— Tudod — szólalt meg végül, de nem fordult hátra —, lehet, hogy anyádnak tényleg igaza van.
— Miben? — kérdezte Gábor.
— Talán valóban jobb lenne beadnom a válókeresetet. Most, amíg még nincs gyerekünk.
A háta mögött hosszúra nyúlt a csend. Anna csak az újságpapír halk zizegését hallotta, meg a falióra egyhangú ketyegését. Azt az órát is Erika hozta ajándékba, amikor beköltöztek.
— Csinálj, amit akarsz — mondta végül Gábor. — A lakás akkor is anyám nevére kerül.
Anna lehunyta a szemét. Ennyi év. Ennyi időn át hitte, hogy közös életet épít. Ő választotta a tapétát ebbe az otthonba, ő vette a tányérokat, ő teremtett meleget a falak közé. Mosta Gábor ingeit, főzte a kedvenc levesét, tűrte Erika szeszélyeit és bántó megjegyzéseit. Most pedig kiderült, hogy mindvégig csupán átmeneti szereplő volt a férje életében. Az új lakásban, amelyet Gábor az anyjával együtt választott ki, neki valójában nem is szántak helyet.
— És ha mégis teherbe esnék? — kérdezte, továbbra is az ablakon át nézve a szürke utcát.
— Akkor majd meglátjuk.
„Majd meglátjuk.” Mintha nem is egy lehetséges közös gyerekről beszélnének, hanem arról, vegyenek-e új televíziót.
Anna lassan megfordult. Gábor az asztalnál ült, magabiztosan, tekintélyt sugározva. Valaha éppen ez a határozottság vonzotta benne. Olyannak látta, mint egy sziklát: erősnek, biztosnak, megingathatatlannak. Most viszont megértette, hogy a szikla nemcsak támasz lehet, hanem jéghideg akadály is.
— Gábor — szólította meg halkan.