Az új lakás a maga nevén lesz. Ezt pedig, amit Gábor a nagyapjától kapott, kiadhatják albérletbe. A fia továbbra is biztonságban marad a szárnyai alatt. Aztán majd kereshet neki másik feleséget is. Olyat, aki engedelmesebb nálam.
Anna már az ajtó felé fordult, amikor Erika utánaszólt:
— Várjon… És ha esetleg… ha az új lakás kettőjük nevére kerülne?
Anna lassan visszanézett.
— Ezt most komolyan mondja?
— Fele-fele arányban — kapkodta el Erika a szavakat. — Így neked is jutna belőle, meg Gábornak is.
Anna néhány másodpercig csendben figyelte az asszonyt.
— Erika, maga szereti a fiát?
— Hát persze, hogy szeretem! Miféle kérdés ez?
— Akkor mondja el neki az igazat. Azt, hogy egy rendes nőt veszített el végleg az anyja becsvágya miatt.
— De ő szeret téged…
— Nem — rázta meg a fejét Anna. — Csak hozzászokott, hogy ott vagyok. A kettő nagyon nem ugyanaz.
Azzal kilépett az ajtón.
Ezúttal már nem azért, hogy később visszatérjen.
Egy hónappal később Anna kibérelt egy barátságos kis garzont egy régi, magas belmagasságú házban. Talált magának egy jó állást egy tervezőirodánál, beiratkozott francia nyelvtanfolyamra, és edzőterembe is járni kezdett.
Gábor még többször felhívta. Azt mondta, hiányzik neki, és most már tényleg kész mindent másképp csinálni. Anna azonban pontosan tudta, hogy ebből semmi sem lesz. Gábor nem fog szembemenni az anyjával. És valójában nem is akar.
— Hogy vagy? — kérdezgette Eszter, amikor találkoztak.
— Jól — felelte Anna.
És most először hosszú idő után ez nem udvariassági válasz volt, hanem igazság.
Örömét lelte az apróságokban. A reggeli kávé csendjében. Abban, hogy este addig olvashatott, ameddig csak akart. A hirtelen ötlettől vezérelt sétákban. Abban, hogy senkinek nem kellett megfelelnie, senki előtt nem kellett magyarázkodnia, és nem kellett minden döntéséhez engedélyt kérnie.
Fél évvel később, egy céges rendezvényen ismerkedett meg Andrással. Építész volt, nemrég költözött Pécsről a városba. Okos, derűs férfi, meleg tekintettel és olyan figyelemmel, amelyhez Anna már régen nem volt hozzászokva.
— Van gyereke? — kérdezte tőle András egy este, amikor egy apró francia étteremben vacsoráztak.
— Nincs — válaszolta Anna. — Ön szeretne?
András komolyan bólintott.
— Nagyon. És maga?
Anna egy pillanatra elhallgatott.
— Én is — mondta végül halkan. — Nagyon.
Évek óta először mondta ki ezt úgy, hogy nem volt benne félelem, szégyen vagy mások elvárásának súlya.
Egy év múlva összeházasodtak. Nem tartottak nagy lakodalmat, csak a legközelebbi családtagok és barátok voltak jelen. Eszter volt a tanú, és végigsírta a szertartást örömében.
— Na, ő tényleg férfi — súgta oda a nővérének. — Látod, hogyan néz rád?
Anna látta. András úgy nézett rá, mintha ő volna a világ legféltettebb kincse.
Az esküvő napján Anna üzenetet kapott egy ismeretlen számról: „Gratulálok. Légy boldog, Annet.”
Gábor számát már régen kitörölte, de azonnal tudta, kitől jött. Valamikor, nagyon régen, így szólította őt.
Válaszolt: „Köszönöm. Te is.”
Többé nem keresték egymást.
Újabb egy év telt el, amikor Anna megtudta, hogy gyermeket vár. A fürdőszobában állt, kezében a teszttel, amelyen két csík jelent meg, és úgy sírt, mintha minden korábbi fájdalma egyszerre oldódna fel benne.
— Mi történt? — rohant be András riadtan, amikor meghallotta a zokogását.
Anna nem tudott megszólalni. Csak felé nyújtotta a tesztet.
András először ránézett, aztán rá, majd felkapta Annát, és nevetve megpörgette a szobában.
— Szülők leszünk! — kiáltotta. — Kisbabánk lesz!
— Igen — nevetett Anna a könnyein át. — Lesz.
A kislányuk születése Anna életének legboldogabb napja lett. A pici Lilla egészen az apjára hasonlított: sötét haja volt, szürkés szeme, és már újszülöttként is olyan elgondolkodó arckifejezést vágott, mintha valami nagyon fontos dolgon töprengene.
— Tudod — szólalt meg Anna a kórházi szobában, miközben Andrással együtt az alvó kislányukat nézték —, néha eszembe jut, mi lett volna, ha nem válok el Gábortól.
— És mire jutottál? — kérdezte halkan András.
— Arra, hogy akkor most nem lennél itt te. És nem lenne itt Lilla sem. Beleborzongok, ha belegondolok.
András gyengéden megcsókolta a feje búbját.
— Akkor minden pontosan úgy történt, ahogy történnie kellett.
Anna elmosolyodott.
— Úgy látszik, igen.
Azon az estén, amikor Gábor közölte vele, hogy az új lakást az anyja nevére akarja íratni, Anna azt hitte, véget ért az élete. Később azonban megértette: éppen akkor kezdődött el igazán.
Néha az, amit veszteségnek hiszünk, valójában ajtó valami új és szebb felé. Csak bátorság kell hozzá, hogy elengedjük azt, ami már nem ad örömöt.
Anna elengedte.
És végül mindent megkapott, amire valaha vágyott.