Ezzel Pétert is kimentette abból a személyes adósságcsapdából, amelybe saját maga sodródott. Amikor mindez lezárult, Anna egyetlen további szót sem váltott a volt férje családjával.
Hat hónap telt el. Ezalatt Anna nemcsak összeszedte magát, hanem újra szilárdan megállt a saját lábán. A Gábor úrral kötött együttműködés biztos bevételt hozott, ráadásul külföldön is egyre többen ismerték a nevét. Új megbízók keresték meg, lakást bérelt a belvárosban, és lassan a magánélete is mozdulni kezdett. Megismerkedett egy érdekes, nyugodt férfival, Balázzsal, aki építészként dolgozott. Balázs semmit sem tudott Anna múltjáról, és nem is faggatta. Egyszerűen szerette benne a józan eszét, a könnyed humorát és azt, hogy mellette nem kellett szerepet játszani.
Egy szombati napon Anna úgy döntött, kimegy Tokajba. Azt tervezte, hogy rendbe teszi a telket, elszállíttatja a régi kacatokat, és végre megkezdi a ház felújítását. Az autó kerekei halkan ropogtatták a kavicsos utat. A ház kívülről elhanyagoltnak tűnt, de a kéményből vékony füstcsík szállt az ég felé.
Anna megfeszült. Leállította a motort, kiszállt, és körbenézett. A hátsó udvaron tűz égett. Erika görnyedten állt mellette, és kötegnyi papírt, régi fényképalbumokat meg szakadt rongyokat dobált a lángok közé. Az arca beesett volt, a haja ziláltan lógott a halántékára.
— Eljöttél gyönyörködni? — kérdezte rekedten, amikor észrevette Annát. — Elvetted a házat, otthagytad a férjedet. Péter iszik, Renáta meg az út szélén keresi a pénzt, csak hogy a kamatokat valahogy ki tudják fizetni. Te meg élsz, mint hal a vízben.
— A házat törvényesen vettem meg — felelte Anna nyugodtan. — A fiad pedig akkor választott, amikor hallgatott, miközben ti engem megaláztatok. Te tetted tönkre őt, Erika. Nem én. Te.
Az asszony arca bíborszínűre váltott. Kirántott a parázsból egy félig elszenesedett botot, és Anna felé rontott.
— Tönkreteszlek!
Anna egy lépést oldalra húzódott. Erika a régi almafa kiálló gyökerében megbotlott, és egyenesen a hamuba zuhant. Fekete por csapott fel körülötte, ráült a ruhájára, a hajára, az arcára. Az asszony zokogni kezdett, és maszatos kezével még jobban szétkente a kormot az arcán.
— Miért tetted ezt velünk? Miért?
— Egy rongy miatt — mondta Anna halkan. — A „vidéki liba” miatt. Azért, mert öt éven át senki sem tekintett embernek ebben a családban. Én csak visszaadtam nektek azt, amit tőletek kaptam. Most pedig menj el a földemről. Ez magánterület.
Erika a botjára támaszkodva feltápászkodott. Reszkető léptekkel indult a kapu felé. Anna addig nézett utána, amíg az asszony el nem tűnt az utcában, aztán a régi fészerhez ment. Valaha, Erika parancsára, ott jelöltek ki neki egy szűk sarkot dolgozószobának. A poros asztal még mindig a helyén állt, mellette dobozok sorakoztak, rájuk firkálva: „Péter holmija”.
Anna nekilátott átválogatni a lomokat. Törött sílécek, üres befőttesüvegek és megsárgult újságkötegek között talált egy kopott, bőrkötésű noteszt. Puszta kíváncsiságból kinyitotta. Az apró, sietős kézírást azonnal felismerte: Péteré volt. A bejegyzések az előző évből származtak.
„Gábor ért magyarul. Ez még jól jöhet. Ha anya szétveri a tárgyalást, én tiszta maradok. Elég azt mondanom neki, hogy Anna szándékosan akar bennünket tönkretenni, és anya meg fog őrülni. Odarohan, és senki sem állítja meg. Az üzletet leállítják, én pedig kikerülök a pénzmosási gyanú árnyékából. Tökéletes. Annát kicsit sajnálom, de ő már hozzászokott a mocsokhoz. Ráordítanak párszor, túléli. Nekem viszont nincs szükségem börtönre. Anya és Renáta sem kerülnek rács mögé, ők csak ostobák. Anna pedig… Anna majd megkapja a magáét, ha elül a vihar. Ha kell, úgy teszek, mintha ő kevert volna bajba.”
A sorok elmosódtak Anna szeme előtt. Végigolvasta a bejegyzést, majd újra elolvasta az egészet az elejétől. A keze remegett, de egyetlen könnycsepp sem futott végig az arcán.
Elővette a telefonját, és felhívott egy számot, amelyet már nagyon régóta nem tárcsázott.
— Anna? Te vagy az? — Péter hangjában egyszerre volt meglepetés és óvatosság.
— Megtaláltam a noteszedet — mondta Anna. — A tokaji fészerben. Mindent előre kiterveltél. Tudtad, hogy Gábor ért magyarul, és szándékosan küldted oda az anyádat a megbeszélésre. Azt akartad, hogy a szerződés meghiúsuljon, és így elkerüld az ellenőrzéseket.
A vonal túlsó végén hosszú csend támadt. Aztán Péter halkan felnevetett.
— És? Az üzlet az üzlet. Anya nem ment volna börtönbe, te sem, én viszont igen. Döntsd el magad, ki volt fontosabb. Te megkaptad, ami neked járt, én is.
— Te sakkfiguraként használtál engem is, a saját anyádat is — mondta Anna szinte érzelem nélkül. — Három nő életét zúztad össze, csak hogy a saját bőrödet mentsd.
— Ne csinálj belőle színházat. Ez számítás volt, semmi több. Okos nő vagy, értened kellene. Az üzleti világban nincs másképp.
— Három nő életét tetted tönkre — ismételte Anna. — De az egyiknek közülük akaratlanul is szabadságot adtál. Ég veled, Péter.
Letette. Kitörölte a számot a telefonjából, majd a felhőből és az összes mentett névjegyzékből is. Ezután összeszedte a maradék dobozokat, és kivitte őket a tűzhöz, amely Erika távozása után még parázslott. A noteszt is a lángok közé hajította. A papír előbb felizzott, aztán fekete, összepöndörödő darabokra vált. A múlt hamuvá lett.
Egy évvel később a régi tokaji ház helyén kis magánnyelviskola nyílt állami gondozásban élő gyerekek számára. Az első tanulók öt fiú és három lány voltak, akik a városból érkeztek. Anna Savelyeva a kapuban fogadta őket. Péterre és az anyjára többé nem gondolt. Csak néha, amikor elhaladt a régi fészer mellett, ahol időközben könyvtárat rendeztek be, felnézett az almafára, és elmosolyodott. A fa azon a tavaszon újra virágba borult.