— Jogom van tudni, mit írsz alá — jelentette ki Erika, mintha ő vezetné az egész tárgyalást. — És különben is, mondd meg annak a… hogy is hívják… Gábor úrnak, hogy semmiféle kedvezményt nem adunk neki! Meg ne próbálkozzon itt mindenféle kínai furfanggal.
Gábor úr lassan letette a csészéjét, és Annára emelte a tekintetét. A szemében döbbenet villant, amelyet alig leplezett undor kísért.
Renáta hangos suttogással hajolt az anyjához:
— Anya, ez most tényleg egy szót sem ért magyarul? Hát ez kész kabaré. Mondd meg neki, húgocskám, hogy mi egyszerű emberek vagyunk, minket nem lehet átverni.
Anna megszólalt volna, hogy valahogy mentse a menthetőt, de Erika már teljes lendülettel belevágott. Közelebb hajolt Gábor úrhoz, felemelte a hangját, és olyan lassan kezdett beszélni, mintha egy nagyothalló gyerekhez intézné a szavait:
— Ide figyeljen, kedvesem. Az én fiam becsületes ember. Maguknál lehet, hogy szokás kerülőutakon ügyeskedni, de nálunk nem így mennek a dolgok. Ha együtt akarnak dolgozni velünk, előre fizetnek, és nincs semmi csavar. Különben meg fordítgassa maguknak ez a jöttment ringyó a saját meséit.
A teremre dermedt csend zuhant. Péter falfehéren állt, mintha az összes vér kifutott volna az arcából. Anna úgy érezte, kicsúszik alóla a padló.
Gábor úr lassan felállt, magához vette az asztalon fekvő szerződéses mappát, majd egyenesen Péterre nézve, alig észrevehető akcentussal, magyarul szólalt meg:
— Péter úr, úgy látom, rosszul mértem fel az ön családjának színvonalát. A felesége kiváló szakember, de az üzleti kapcsolatok alapja a kölcsönös tisztelet. Attól tartok, ebből nem lesz megállapodás. Minden jót.
Röviden biccentett Anna felé, aztán távozott. Két munkatársa szó nélkül követte.
Erika értetlenül pislogott utána.
— Hogyhogy nem lesz? Most mi rosszat mondtam? Péter, hát szólj már neki!
— Anya… — Péter hangja remegett a visszafojtott dühtől. — Felfogod egyáltalán, mit műveltél? Beszél magyarul! Minden egyes szót értett! Most tetted tönkre az ötmilliós szerződést!
— Én csak jót akartam! — csapta össze a kezét az anyja. — És ez a tyúk miért nem figyelmeztetett? Direkt csinálta! Szándékosan hozott téged ilyen helyzetbe, kisfiam!
Anna mozdulatlanul állt, ujjai között szorítva a hordozható eszközt, amely rögzítette az egész megbeszélést. A levegő körülötte sűrűnek, nehéznek tűnt.
— Figyelmeztettelek benneteket — mondta halkan. — Megmondtam, hogy nem szabad beleszólni.
Péter hirtelen felé fordult. A pillantásában nyoma sem volt együttérzésnek.
— Te vagy a tolmács, nem? Neked kellett volna kézben tartanod a helyzetet! Miért nem állítottad le anyámat? Miért nem magyaráztad meg Gábor úrnak, hogy félreértés történt? Te rontottál el mindent!
— Mit kellett volna megmagyaráznom? Azt, hogy az anyád idegenek előtt jöttment ringyónak nevezett? — Anna észre sem vette, mikor emelte fel a hangját. — Hallottad egyáltalán, miket mondott?
— Anya ideges volt! Te viszont profi vagy! — üvöltött rá Péter. — El kellett volna simítanod, viccre venni, bármit kitalálni!
— Elég ebből — húzta meg Renáta Erika karját. — Menjünk haza. Majd ők elrendezik egymás között.
Erika sértetten összeszorította a száját, és az ajtó felé indult. Távozóban még odavetette:
— Én mindig tudtam, hogy nem közénk való. Tessék, most kiderült.
Anna kettesben maradt Péterrel az üressé vált tárgyalóban. A készülékén a felvétel még mindig futott.
Este otthon valóságos vihar tört ki. Erika a konyhában zokogott, Renáta hangosan háborgott valakinek a telefonban, Péter pedig fel-alá járkált a nappaliban, mint egy sarokba szorított vad. Anna a hálószobában ült, és a papírjait rendezgette. Már pontosan tudta: ez a botrány nem fog elcsitulni. Ellenkezőleg, csak egyre nagyobbra dagad majd.
Az ajtó kivágódott. A küszöbön Erika állt, sírástól vörös arccal.
— Te! — sikította. — Te direkt rendezted így az egészet! Azt akartad, hogy tönkremenjünk! Te vidéki féreg! Én tudtam, hogy nem kellett volna beengedni ebbe a házba, éreztem a szívemmel!
— Elég — állt fel Anna. — Ezt nem vagyok hajlandó tovább tűrni. Péter, mondd meg neki.
Péter a folyosón állt, tekintetét a telefonjába fúrva. Hallgatott.
— Péter, hallasz engem? — ismételte Anna. — A feleséged vagyok. Állj ki mellettem.
— Te vagy a hibás, amiért nem mentetted meg az üzletet — felelte tompán. — Anya csak aggódik.
Abban a pillanatban Annában valami végleg elszakadt. Nyugodt mozdulatokkal elővette a táskáját, beletette a munkaeszközét, a töltőt, az útlevelét és a pénztárcáját. A tárgyalás felvétele automatikusan elmentődött a készülék memóriájába. Anna tudta, hogy egyszer még hasznát veheti annak a fájlnak. Akkor még nem gondolta végig komolyan, de ösztönösen érezte: nem árt, ha van nála bizonyíték.
— Hová mész? — kérdezte Péter anélkül, hogy felnézett volna.
— Oda, ahol nem neveznek jöttment ringyónak.
Kilépett a lakásból, és halkan becsukta maga mögött az ajtót. Senki sem indult utána.
Júlia, a barátnője, befogadta egy bérelt szobába a város szélén. A következő hónap ködös, összefolyó napok sorozatának tűnt. Pénze alig maradt, megbízások nem érkeztek: a meghiúsult szerződés híre villámgyorsan elterjedt a városban, és a tolmács hírneve, aki „nem tudta megtartani a tárgyalást”, csúnyán megsérült. Anna eladta a régi ezüstmedált, amelyet még a nagymamájától kapott, hogy ki tudja fizetni az áramot, és vehessen egy kis lisztet meg gabonát. A nyikorgó széken ülve álláshirdetéseket böngészett, és minden erejével igyekezett nem arra gondolni, hogy az élete darabokra hullott.
Ekkor megcsörrent a telefon: Renáta kereste.