– …és a közös vagyont is fel fogom osztatni. A részesedést sem hagyom ki.
– Tedd törvényes úton.
László egy rántással behúzta az utazótáska cipzárját.
– Ezt a klinikát nélkülem nem fogod elbírni.
Nem mentem bele a vitába. Ismertem már ezt a csapdát: azt akarta, hogy újra elkezdjem felsorolni az éjszakai ügyeleteket, a hiteleket, a beszállítókkal folytatott alkudozásokat, a berendezéseket, az ellenőrzéseket, a bérleti szerződéseket. Azt szerette volna, ha megint bizonygatom a munkámat annak az embernek, aki éppen fegyvert próbált kovácsolni belőle ellenem.
– László, innentől minden üzenetet az ügyvédemen keresztül intézünk.
Felkapta a táskát, és az anyja felé vetette:
– Menjünk.
Ilona már az előszobában állt. A tükör előtt igazgatta a sálját, közben látványosan kerülte, hogy a konyhaasztalon maradt csészére nézzen.
– Nekem tényleg rosszul volt – mondta, de rám sem pillantott.
– Akkor szerencse, hogy kijöttek a mentők.
– Mindig is lenéztél másokat.
– Nem. Ma csak nem voltam hajlandó kiszolgálni egy idegen hazugságot.
Erre már nem felelt. Az ajtó nem csapódott be mögöttük, csak halkan záródott. Két ember távozott a lakásból, akiknek nem sikerült vádlottat csinálniuk belőlem a saját otthonomban.
A csészéhez és a csomagoláshoz nem nyúltam. Előbb lefényképeztem az asztalt, a telefon helyét a polcon, majd az egész konyhát is. Ezután visszatettem a másolatokat a mappába, és írtam az ügyvédemnek: „A provokáció megtörtént. Rendőrség és mentő is volt. Vallomást tettem. A részesedéssel kapcsolatos fenyegetést üzenet igazolja.”
A válasz hamar megérkezett: „Semmit ne töröljön. Holnap elkészítjük a beadványt és a vagyonmegosztási álláspontot.”
Lekapcsoltam a mennyezeti lámpát, csak az asztali fényt hagytam égve. Aztán nyugodtan elővettem egy külön zacskót, és összeszedtem mindazt, ami Lászlóhoz vagy Ilonához tartozott: Ilona két bögréjét, az ottfelejtett cseppeket, László reklámfüzeteit, a kézerősítőt. Nem dobtam ki semmit, el sem rejtettem semmit. Egyszerűen leválasztottam a saját teremet az ő nyomaikról.
Másnap reggel nem indultam el a klinikára a szokásosnál korábban, ahogy régebben mindig tettem, hogy mások elmaradásait is én hozzam rendbe. Kilenc órakor találkoztam az ügyvédemmel. Tízkor értesítést küldtem a klinika könyvelésének: László bármilyen, a kft. irataira vonatkozó kérését kizárólag jogszerű indok esetén teljesíthetik. Tizenegykor aláírtam a házasság felbontásához és a vagyonmegosztás előkészítéséhez szükséges papírokat.
Estére László hívott. Nem vettem fel. Üzenetet küldött: „Anya nagyon kiborult. Ne terheljük már tovább egy idős embert.” Továbbítottam az ügyvédemnek. Egy órával később újabb üzenet jött: „Hajlandó vagyok mindent nyugodtan megbeszélni.” Azt is továbbküldtem. A harmadikra, amelyben azt írta, hogy „Ne legyenek feljelentések, csak elragadtattam magam”, már én válaszoltam: „A szükséges nyilatkozatokat megtettem. Innentől minden törvényes úton halad.”
Két nappal később a körzeti megbízott behívott, hogy pontosítsuk a történteket. Az ügyvédemmel mentem. Higgadtan újra elmondtam az eseményeket, átadtam a részesedéssel kapcsolatos üzenet kinyomtatott példányát, jeleztem, hogy Lászlónál videófelvétel is van, és kértem, hogy csatolják a mentők és a rendőrség kivonulásának adatait.
Ilona is megjelent. Sál nélkül, panaszos hang nélkül, és már nyoma sem volt annak a korábbi magabiztosságnak. Azt mondta, ő senkit nem akart közvetlenül megvádolni, a méregről szóló mondat „felindultságból” hangzott el, az ital a saját gyógynövény-keverékéből készült, és a mentők vizsgálata után nincs kifogása az én magatartásommal kapcsolatban. László mellette ült, és végig a padlót nézte.
A provokáció, amelyet ellenem akartak fordítani, végül dátummal, időponttal és aláírásokkal ellátott irattá változott. A váláshoz ez bőven elég volt: ettől kezdve minden kísérletet, amellyel a munkámra, a pácienseimre vagy a klinikai tulajdonrészemre próbáltak nyomást gyakorolni, nem magyarázkodás, hanem dokumentumok fogadtak.
Egy hét múlva megérkezett László ügyvédjének első levele. A hangnem már egészen más volt. Nem szerepelt benne fenyegetés, nem volt szó páciensekről, nem célozgattak a hivatásomra. Csupán száraz vagyonlista, tárgyalási javaslat és kérés, hogy a családi konfliktust ne vitassuk meg kívülállókkal. Elolvastam, majd továbbítottam a saját ügyvédemnek.
László szombaton jött el a maradék holmijáért. Egyedül érkezett, feltűnően udvarias volt, és a konyhába be sem lépett. Először a könyvekkel teli dobozt vitte ki, aztán a télikabátját, végül a garancialeveleket tartalmazó mappát. Indulás előtt megállt az előszobában.
– Eszter, nem lehetne bíróság nélkül?
– Az ügyvédeken keresztül, László.
Bólintott.
– Értem.
Miután elment, új határidőnaplót tettem az asztalra, és felírtam három teendőt: betegfogadás, találkozó a jogásszal, a klinikai meghatalmazások frissítése. Aztán leszedtem a régi terítőt, amelyen még ott maradt annak a bizonyos csészének a halvány karikája, és tisztát terítettem helyette. Nem jelképes gesztusnak szántam. Egyszerűen nem akartam, hogy ezen az asztalon többé helye maradjon mások megrendezett jeleneteinek.
Este üzenet érkezett a recepción dolgozóktól: „Holnap bent leszel? Kérdezték a páciensek.”
Azt válaszoltam: „Bent leszek.”
László ezután már nem írt nekem közvetlenül. Minden kérdés az ügyvédeken át ment tovább. A klinika irataihoz való hozzáférését a belső szabályzat alapján lezárták előtte, a „méreggel” kapcsolatos történet pedig nem nyomásgyakorlási eszköz lett, hanem rögzített bizonyíték arra, hogy megpróbáltak bűnössé tenni.