– Kiragadtad a szövegkörnyezetből – mondta László, de a hangjából addigra eltűnt az előbbi magabiztos erő.
A rendőr nyugodtan ránézett.
– Épp most kezd kirajzolódni a szövegkörnyezet.
Ilona halkan, szinte szégyenkezve szólalt meg:
– Lászlókám… minek írtál ilyet?
László úgy fordult felé, mintha ostorral vágtak volna rá.
– Anya, maradj csendben.
Ennyi elég is volt. Többet nem kellett bizonygatni, ki találta ki a nyomásgyakorlást, és ki vállalta benne a neki kiosztott szerepet. Nem kezdtem vitába, nem tettem hozzá semmiféle megjegyzést. Aláírtam a jegyzőkönyvhöz tartozó nyilatkozatot, és külön kértem, hogy rögzítsék: a csésze, a kanál és a gyógynövénykeverék csomagolása megvan, az italt pedig senki nem öntötte ki. A rendőr közölte, hogy az ügyet iktatják, és vizsgálat következik. Nem ígért hangzatos dolgokat, nem beszélt nagy leleplezésről. Pont ezért hatott komolyan: nem családi színjáték zajlott tovább, hanem egy hivatalos eljárás indult el.
Mielőtt távozott volna, Lászlónak és Ilonának is világosan elmagyarázta, hogy a bűncselekmény gyanújára vonatkozó bejelentést ellenőrizni fogják, és az ilyen helyzetben tett valótlan vádaskodásnak következménye lehet. Ha valaki mérgezésre akar hivatkozni, ahhoz nem elég a sértettség vagy a válás megnyerésének vágya. Kell vallomás, szakértői vizsgálat, magyarázat, felvétel vagy bármilyen kézzelfogható alap.
Ilona egyenes háttal ült a kanapén, mintha vizsgáztatnák.
– Én nem akartam senkit konkrétan megvádolni – hadarta gyorsan. – Csak úgy éreztem… megijedtem.
– Azt kiabálta, hogy meg akarnak mérgezni – emlékeztettem.
– Hát, idős asszony vagyok. Félreérthettem valamit.
– Ez is bekerül majd a papírokba.
László értette meg elsőként, hogy a saját terve fordult ellene. Az én jó híremmel könnyedén hadonászott volna, de amikor neki kellett volna magyarázkodnia, már egyáltalán nem volt ilyen bátor.
– Eszter, hagyjuk ezt a feljelentősdit – mondta, szinte suttogva. – Túltoltuk. Előfordul. Anya megijedt, én meg elvesztettem a fejem.
– Nem, László. Innentől minden írásban történik, és az ügyvédemen keresztül.
– De hát család vagyunk.
– A mai után ez már nem érv.
A lakás kettőnk nevén volt, ezért eszem ágában sem volt válaszul jelenetet rendezni, a kabátjait kidobálni a lépcsőházba, vagy erőből eldönteni egy vagyoni vitát. Másképp határoztam: minden kommunikáció írásban, a vagyonról csak jogi képviselőn keresztül, a rendelőintézet irataihoz pedig kizárólag a cég belső szabályai szerint lehet hozzáférni, nem családi pimaszságból.
A mentős még felajánlotta Ilonának, hogy menjen ki vele a kocsihoz egy további vizsgálatra. Ilona visszautasította, majd biztos kézzel aláírta a szükséges papírt. Amikor a rendőr és a mentős elmentek, a lakásban ott maradt az asztalon a csésze, mellette a gyógynövényes tasak, és ott állt László is, aki hirtelen már azt sem tudta, kire nézzen.
Ilona nyúlt elsőként a táskájáért.
– László, menjünk hozzám.
– Maradj még – vágta rá élesen.
Az asszony megtorpant. Korábban ketten mindig ugyanazt a frontot alkották: László hangosan nyomást gyakorolt, Ilona csendesen panaszkodott, a végén pedig természetesen nekem kellett volna bűnösnek látszanom. Most ez az egység a szemünk előtt hullott darabokra.
– Eszter, egyezzünk meg – kezdte László. – Én viszek egy bizonyos összeget, te megtartod a klinikát. Anyának nem lesz baja. És nem fújjuk fel az egészet.
– Te nem megegyezni akartál. Fenyegetésekkel próbáltál megtörni.
– Ne csinálj ebből drámát.
– Nem dramatizálok. Tényeket sorolok.
Odamentem az íróasztalhoz, és elővettem azt a mappát, amelyben a klinikával kapcsolatos iratok másolatai voltak. Az eredetik már rég nem voltak a lakásban, azóta, hogy László először kimondta azt a mondatot: „közösen szerzett vagyon”. A mappában ott volt a társasági szerződés másolata, a cégkivonat és a taggyűlési jegyzőkönyv.
László meglátta a mappát, és féloldalasan elmosolyodott.
– Papírokkal akarsz védekezni?
– Csak emlékeztetlek: a Ritmus Kft.-ben lévő üzletrésszel kapcsolatban minden a társasági szerződés és a törvény szerint történik. Nem viheted el csak azért, mert hangosabban kiabálsz. A vagyonmegosztásról bíróság előtt vagy közjegyzői megállapodással lehet beszélni. A jó híremet érintő fenyegetések és a mai vádaskodás pedig ott lesznek az anyag mellett.
– Most ügyvédnek képzeled magad?
– Nem. Ügyvédet bíztam meg.
Ez erősebben hatott rá, mint a rendőr jelenléte. László ahhoz szokott, hogy bennem azt a nőt látja, aki ügyelet után még beteszi mások csészéit a mosogatógépbe, és csendben végighallgatja, ahogy az anyja panaszkodik a figyelmetlen fiára. Kényelmes voltam neki: elfoglalt, fáradt, állandó bűntudattal. Azt viszont nem tudta, hogy az üzletrészről szóló üzenete után már beszéltem ügyvéddel, elmentettem a levelezéseket, és nem hagytam otthon egyetlen fontos eredeti iratot sem.
– Felvettél minket? – kérdezte gyanakodva.
– Azt őriztem meg, amit ti magatok írtatok le, illetve mondtatok a jelenlétemben. A különbséget majd elmagyarázza neked az ügyvéd.
Ilona felállt a kanapéról.
– Haza akarok menni.
– Természetesen – feleltem. – Hív magának taxit, vagy László viszi el?
A fiára nézett. László hallgatott. Ilona ekkor elővette a telefonját, és maga kezdett autót rendelni. Nem remegett, nem sóhajtozott, nem kérte, hogy valaki támogassa meg.
László bement a szobába, majd egy utazótáskával tért vissza. Eleinte dühösen dobálta bele a holmijait, aztán lassan rendezettebben kezdett pakolni: ingeket, töltőt, borotvát, néhány iratot a felső fiókból. Még mindig próbálta fenntartani annak a látszatát, hogy ő döntött úgy, távozik, de ezzel már senkit sem tudott megtéveszteni.
– Elégedett vagy? – kérdezte.
– Nyugodt vagyok.
– Ugye azért tisztában vagy vele, hogy én ezt nem fogom annyiban hagyni?