László szeme összeszűkült.
– Nekem te nem parancsolgatsz.
– De igen – feleltem halkan, de pontosan tagolva. – Mert az imént bűncselekménnyel vádoltatok meg.
Felnevetett, röviden, gúnyosan, ám a hangjából már hiányzott az a magabiztos fölény, amellyel pár perccel korábban még uralni próbálta a helyzetet.
– Azt hiszed, majd neked fognak hinni? Az anyám nyugdíjas. Te orvos vagy. Gyógyszerek közelében dolgozol. Holnapra a munkahelyeden is…
– Folytasd csak – vágtam közbe. – Mondd érthetően. A felvétel még mindig megy.
Egy pillanatra a polc felé mozdult, ahol a telefonja állt, aztán megtorpant.
– Az az én készülékem.
– Annál jobb. A saját felvételed fogja megmutatni, ki mondta ki először a vádat, és mi történt ennél az asztalnál.
Ilona megmozdult a szőnyegen.
– Lászlókám, kapcsold már ki azt az izét. Rosszabbul vagyok ettől a kamerától.
Ránéztem.
– A kamerától érzi rosszabbul magát, vagy attól, amit ivott?
Anyósom tekintetéből eltűnt a korábbi szenvedő, sajnálatra méltó kifejezés. Évek óta tökéletes időzítéssel tudott rosszul lenni: az előadásaim előtt, a szabadságaink indulásakor, László fontos munkanapjainak reggelén. Hatkor felhívott, hogy „minden szorítja”, egy órával később pedig már gond nélkül indult bevásárolni. Sokáig az életkorára, a természetére, a sértődős alkatára fogtam. Most azonban világossá vált, hogy László kezében ezek a panaszok egyszerű nyomásgyakorló eszközzé váltak.
– Eszter, ne csináljunk már színházat – mondta László halkabban. – Mondd azt, hogy összekeverted a teakeveréket. Anya nem tesz feljelentést.
– Én viszont megteszem, ha továbbra is azt állítjátok, hogy meg akartam mérgezni. És külön rögzíttetni fogom azt is, hogy a válás és a rendelőben lévő üzletrészem miatt próbáltok kényszeríteni.
– Ezt soha nem fogod bizonyítani.
– Nem az előszobában kell mindent bebizonyítanom. Nekem most csak az a dolgom, hogy a rögzítés szabályosan elinduljon.
Ekkor a lift zaja hallatszott az ajtó felől. Ilona hirtelen felült, de amikor elkapta a pillantásomat, lassan visszaereszkedett a szőnyegre.
– Maradjon fekve – mondta gyorsan László. – Rosszul van.
– Természetesen – bólintottam. – Éppen ezért mindjárt megvizsgálják.
Elsőként a mentősök léptek be, mögöttük két rendőr. A mentőápoló egyetlen pillantással felmérte a konyhát: az asztalon álló csészét, mellette a teakeverék csomagját, a szőnyegen fekvő idős nőt és engem a pult mellett.
– Ki telefonált?
– Én – válaszoltam. – Eszter vagyok, ötvenéves, kardiológus szakorvos, főorvosi minősítéssel. Ő az anyósom, Ilona, hetvennégy éves. A férjem, László, ötvenkét éves, azt állította, hogy mérget tettem az italába.
– Nem ezt mondtam! – csattant fel László.
Felé fordultam.
– Idézzem szó szerint?
Összeszorította a száját, és elnézett mellettem.
Az egyik rendőr elővette a jegyzetfüzetét, és nyugodtan közölte, hogy mindenki sorban fog beszélni. Megkérdezte, ki ivott a teából, ki hozta a keveréket, és ki bontotta fel a csomagolást. Ilona először Lászlóra pillantott, aztán halkan azt mondta: a teát ő hozta, a csomagot ő nyitotta ki, én pedig csak forró vizet öntöttem a füvekre, mert megkért rá.
– Pontosan mit érzett az első korty után? – kérdezte a mentőápoló.
– Úgy tűnt, furcsa az íze – felelte Ilona.
– Ivott már korábban ebből a keverékből?
– Igen.
– Volt valaha allergiás reakciója rá?
– Nem.
A mentős megmérte a vérnyomását, pulzusát, oxigénszintjét, feltett még néhány célzott kérdést, majd megkérte Ilonát, hogy üljön át a kanapéra. Anyósom segítség nélkül felült, aztán mintha eszébe jutott volna, hogy gyengének kell látszania, nagyot sóhajtott, és teátrálisan a mellkasához kapott.
– Jelenleg stabil az állapota – mondta a mentős. – A vizsgálat alapján sürgős kórházi ellátás indokoltságát most nem látom, de további ellenőrzést természetesen kérhet. Akut mérgezésre vagy heves allergiás reakcióra utaló jelet ebben a pillanatban nem tapasztalok.
– Hogyhogy nem? – fordult felé László ingerülten. – Hiszen megmérgezték!
A rendőr nyugodtan ránézett.
– Ezt ki állapította meg?
– Ő mondta!
– Az imént azt mondta, hogy furcsának érezte az ízét.
László elhallgatott. Én a polcon álló telefonra mutattam.
– A kamera az asztal felé nézett. Kérem, jegyezzék fel, hogy felvétel készült, és figyelmeztessék, hogy az anyagot az ellenőrzés lezárásáig ne törölje.
– Az az én telefonom! – robbant ki belőle újra.
– Indok nélkül most senki nem veszi el öntől – felelte a rendőr. – Az iratban rögzítjük, hogy felvétel létezik. Önként hajlandó átadni?
László az anyjára nézett. Ilona idegesen gyűrögetni kezdte a pulóvere ujját.
– Ügyvéd után – préselte ki végül.
– Ez a joga – bólintott a rendőr, majd felém fordult. – Ön kész nyilatkozni?
Bólintottam, és sorrendben elmondtam mindent. Ilona megkért, hogy készítsem el a teakeverékét. Ivott belőle egy kortyot. Lefeküdt a szőnyegre. Engem vádolt meg. László azonnal melléállt, és feljelentéssel fenyegetett. Hozzátettem, hogy köztünk már folyamatban van egy válással és vagyonnal kapcsolatos vita, beleértve a Ritmus Kft.-ben lévő tulajdoni részemet is.
– Miféle vita? – szólt közbe László.
– Az, amelyikről tegnap üzentél nekem – mondtam. – Azt írtad: „Vagy rendesen átadod az üzletrészedet, vagy elérem, hogy a betegeid elforduljanak tőled.”
Élesen beszívta a levegőt. A rendőr felkapta a fejét.
– Megvan ez az üzenet?
– Igen.
Megnyitottam a beszélgetést, megmutattam a képernyőt, majd ott, mindenki előtt képernyőfotót készítettem róla, és továbbítottam a munkahelyi e-mail-címemre, valamint az ügyvédemnek is.
László arca megfeszült; látszott rajta, hogy azzal próbál majd védekezni, hogy az üzenetet kiragadtam a szövegkörnyezetből.