– Mérget kevertél anyám teájába, te aljas féreg! – üvöltötte László, mintha a nappaliban már ott ülne a nyomozó. – Börtönbe juttatlak! A fehér köpenyből egyenesen bilincsbe kerülsz, ezt garantálom!
Ilona a kanapé mellett feküdt a szőnyegen, és a torkához kapkodott. Egy perccel korábban még nyugodtan ült az asztalnál, megigazította az ezüstös hajcsatját, és megkért, hogy készítsem el neki a saját gyógynövénykeverékét. A dobozt ő vette elő a táskájából, a filtert is ő bontotta ki, sőt még meg is jegyezte, hogy „Eszternek orvosi keze van, nála még a füvek is hatásosabbak”.
Most viszont a férjemre emelte könnyes, szenvedő tekintetét, és újra meg újra azt hajtogatta:
– Megmérgez… Útjában van az anyja a férjének… Ezért akar eltakarítani…
A konyhapultnál álltam, a kezemben teáskanállal. Az asztalon ott volt a csésze, az alátét, a gyógynövényes csomagolás és a felnyitott doboz. Semmihez nem nyúltam. Több mint húsz év az egészségügyben megtanítja az embert arra, hogy előbb megfigyeljen, és csak utána szólaljon meg. Ilona nem zuhant a földre. Lassan ereszkedett le a szőnyegre, közben még arra is volt ideje, hogy megtartsa a blúza szélét, majd úgy forduljon, hogy László tökéletesen lássa az arcát.
– László, menj el mellőle, és a csészéhez se nyúlj – mondtam higgadtan.
– Most még te akarsz parancsolgatni? – hajolt fölém, és az asztal felé bökött az ujjával. – Hallod, anya? Már nem is tagadja!
– Egy ordítást nem kell tagadnom. Nekem a tényeket kell rögzítenem.
– Miféle tényeket?
Letettem a kanalat az alátétre, és elhúztam a kezem az asztaltól.
– Azt a tényt, hogy mérgezéssel vádoltok.
László egy pillanatra kizökkent. Ilona is abbahagyta a torka markolászását, de gyorsan eszébe jutott a szerepe, és ismét nyögdécselni kezdett.
– Eszter, ne próbálj kibújni alóla! – harsogta a férjem, egyértelműen nem csak nekem címezve a szavait. – Orvos vagy. Pontosan tudod, hogyan kell ezt csendben elintézni. Hozzáférsz gyógyszerekhez, vannak kapcsolataid, a betegeid bíznak benned. Most majd mindenki megtudja, milyen ember vagy valójában.
A tekintetem a telefonjára siklott. A készülék a tévé alatti polcon hevert, kamerával a konyha felé fordítva. A kijelző világított. László már előre elindította a felvételt, még azelőtt, hogy az anyja megkért volna a tea elkészítésére.
Az elmúlt két hónapban nem egyszerűen belém akart rúgni, hanem a jó híremet próbálta kikezdeni. Belekötött az ügyeleteimbe, a klinikáról érkező hívásokba, a jelentéseimbe, sőt a jogásszal való találkozóimba is. Hol az volt a baj, hogy „túl későn érek haza”, hol az, hogy „a munka mögé bújok”, máskor meg azt ismételgette, hogy az orvosi központban lévő részesedésem „a házasság alatt szerzett vagyon, úgyhogy ne játsszam a tulajdonost”.
A rendelő neve Ritmus volt. Nem nagy intézmény: kardiológia, funkcionális diagnosztika és nappali ellátás működött benne. A megnyitás óta részt vettem a munkájában, a tulajdonrészem hivatalosan is az én nevemen szerepelt, László pedig az utóbbi időben szinte naponta követelte a klinikával kapcsolatos iratokat. Nem az igazság érdekelte. Eszköz kellett neki, amellyel váláskor rákényszeríthet, hogy aláírjak egy számára kedvező megállapodást.
– László, hívd a mentőket – nyöszörögte Ilona a szőnyegről. – Nem bírom… ő engem…
– Tarts ki, anya! – vetette oda magát mellé túlságosan hangosan és túlságosan látványosan. – Mindent elintézek. Rács mögé juttatom.
Ekkor állt össze bennem a tervük. Felvenni a botrányt, megörökíteni engem a csésze mellett, rákényszeríteni, hogy védekezzem, aztán fenyegetni feljelentéssel, betegekkel, működési engedéllyel és szakmai hírnévvel. A végén pedig jött volna az egyszerű választás: vagy vita nélkül átengedem neki a részesedésem egy részét, vagy csinál belőlem egy asszonyt, akit „súlyos ügyben vizsgálnak”.
Felvettem a telefonomat.
– Kit akarsz hívni? – csattant fel László.
– A 112-t.
Közelebb lépett, és lehalkította a hangját.
– Tedd le. Majd én hívok segítséget, amikor kell.
– Már most kell – feleltem, és kihangosítottam a hívást.
A diszpécser szinte azonnal jelentkezett. Bediktáltam a címet, majd nyugodt hangon elmondtam, hogy a lakásban egy hetvennégy éves nő azt állítja, mérget tettem a gyógynövényes italába. Hozzátettem, hogy eszméleténél van, beszél, rosszullétre panaszkodik, én pedig mentőt és rendőrt kérek, hogy független szakemberek vizsgálják meg az állapotát, továbbá senki ne nyúljon a csészéhez, a kanálhoz és a teakeverék csomagolásához, amíg a körülményeket nem rögzítik.
– Eszter! – ordított rám László. – Elment az eszed?
Nem hagytam abba, a diszpécsernek beszéltem tovább:
– A férjem videófelvételt készít. A vádat az ő jelenlétében mondták ki. Az asztalon lévő tárgyak érintetlenek.
Ilona felemelte a fejét, és már teljesen normális hangon kérdezte:
– Független szakemberek?
– Maradjon fekve – mondtam. – Hiszen az imént még beszélni sem tudott.
László az anyjához kapott, de látszott rajta, hogy kezd ideges lenni. Amíg ő kiabált a konyhában, az egész csak családi jelenetnek tűnhetett. Abban a pillanatban viszont, amikor hivatalos segítséget hívtam, és kértem a csésze, a csomagolás meg a telefonján lévő felvétel rögzítését, a történet többé nem az ő kényelmes forgatókönyve szerint haladt.
Befejeztem a hívást, és a készüléket kijelzővel felfelé letettem.
– Mostantól senki nem iszik, nem önt ki semmit, és nem mosogat el – közöltem. – A csésze az asztalon marad. A teafilter csomagja mellette. A telefonodat pedig jobb, ha szintén ott hagyod, ahol van.