de Nóra többnyire már nem engedte be ezeket a mondatokat magához.
Többnyire.
Egyszer azonban egy szupermarketben szinte beleszaladt Márkba. A sörös polc előtt állt, a címkéket nézegette, mintha nagyon fontos döntés előtt lenne. Amikor észrevette Nórát, zavarba jött, aztán bizonytalanul biccentett. Nóra ugyanígy viszonozta. Leemelt egy csomag kávét a polcról, és továbbment.
Nem hasított belé fájdalom. Nem remegett meg a keze. Csak valami különös üresség maradt utána, olyan, mint amikor egy régi szobából kiviszik a nehéz, megszokott bútorokat. Furcsa volt. Szokatlan. De levegősebb.
Az iroda négy hónappal azután nyílt meg, hogy azon az estén a kávézóban végre kimondta, mit akar.
Egy apró, kéthelyiséges műhelyt talált Budapest egyik régi utcájában: magas mennyezet, világos, lenvászon árnyalatú falak, nagy ablakok. Nóra maga felügyelte a felújítást, a mesterekkel együtt méricskélt, válogatott, vitatkozott a fugaszínen, a kilincseken, a lámpák magasságán. Minden apró részletet ő választott ki.
A bejárat fölé egyszerű tábla került: Nóra Lakberendező Irodája. Enteriőrtervezés.
Gábor a megnyitóra egy üveg proseccóval érkezett, és egy csokor zöld ággal. Nem virágot hozott, hanem valódi, friss ágakat, amelyeknek erdőillata volt.
— Miért pont ágak? — nevetett fel Nóra.
— A virág elhervad — felelte Gábor teljes komolysággal. — Az ágakat viszont vízbe lehet tenni, és kihajtanak. Szerintem ez sokkal jobb.
Nóra az ablak mellé állított magas vázába tette őket. Egy hét múlva valóban megjelentek rajtuk az első levelek.
Az első ügyfél hamarabb toppant be, mint ahogy számított rá. Egy fiatal pár volt: Benedek és Eszter. Új építésű lakást vettek, csupasz falakkal, üres terekkel, mindenféle múlt nélkül. Eszter egy internetről gyűjtött képekkel teli mappát szorongatott, és kissé elveszettnek tűnt.
— Valami igazán sajátot szeretnénk — mondta. — Csak még mi sem tudjuk pontosan, milyen legyen.
— Ez teljesen rendben van — válaszolta Nóra. — Éppen ezért vagyok itt.
Három órán át beszélgettek. Nóra nem a csempékről kérdezte őket, nem is arról, milyen színű legyen a nappali fala. Inkább arra volt kíváncsi, hogyan indulnak a reggeleik, mit csinálnak esténként, szeretnek-e csendben lenni, van-e macskájuk, hová teszik le a kulcsot, amikor hazaérnek. Eszter a beszélgetés végére úgy nézett rá, mintha valaki végre nem a lakásukat, hanem őket magukat értette volna meg.
Ez lett Nóra számára az év egyik legjobb pillanata.
Fél évvel később megkapta az első kisebb szakmai elismerését. Nem volt országos visszhangja, nem kísérte nagy ünnepség, csak egy szerény, hazai szakmai díj: bekeretezett oklevél és néhány sor egy tervezői portálon. Gábor üzenetet küldött neki: Gratulálok. Ez még csak a kezdet.
Nóra az oklevelet nem a bejárattal szemben akasztotta ki, nem is oda, ahol mindenki azonnal észrevette volna. Oldalt kapott helyet, a parafatábla mellett, vázlatok, anyagminták és jegyzetlapok között. Úgy, hogy munka közben elég legyen félrenéznie, és a szeme sarkából lássa.
Márkról később egy közös ismerős révén hallotta, hogy nagyon hamar lett valakije. Szinte azonnal. Azt is beszélték, Erzsébetnek az új lány sem nyerte el a tetszését, de ez már egy másik történet volt.
Októberben, egy késő esti órán Nóra egyedül maradt a műhelyben. A többiek már hazamentek, ő viszont még egy új terv fölött ült. Odakint tompán zúgott a város, a bögrében kihűlt a tea, az asztalon nyitva feküdt a jegyzetfüzete.
Felvette a tollát, majd visszalapozott ahhoz az oldalhoz, amelyre a születésnapján három szót írt.
Saját életet akarok.
Alá, egy kicsit lejjebb, az aznapi dátummal csak ennyit tett hozzá:
Megvan.
Becsukta a füzetet. Kiitta a maradék teát. Lekapcsolta a villanyt.
Aztán kilépett az utcára — a saját városába, a saját estéjébe, a saját életébe.
A december, mint mindig, váratlanul érkezett.
Nóra a műhely ablakánál állt, kávéscsészével a kezében, és figyelte az odalent siető embereket. Valaki bevásárlószatyrokat cipelt, más telefonált menet közben, egy harmadik a kabátjába húzta a nyakát a hideg elől. Teljesen hétköznapi este volt, hétköznapi várossal. Benne mégis csend és nyugalom ült, olyan, amilyen hosszú út után szállja meg az embert, amikor végre megérkezik.
Gábor kopogás nélkül lépett be. Mindig így csinálta.
— Beszélnünk kell — mondta, és letett az asztalra egy mappát.
Nóra hátrafordult.
A mappában kinyomtatott ajánlat lapult: egy budapesti építészeti társulás közös projektet javasolt. Komoly munka volt, ismert nevekkel. Látták Nóra legutóbbi terveit, és ismerősökön keresztül Gáborhoz jutottak el.
— Ez nagy lépés — szólalt meg Nóra, miközben végigpörgette az oldalakat.
— Az — bólintott Gábor. — De készen állsz rá. Már régóta látom.
Nóra hallgatott egy darabig. Aztán az ablak melletti vázára nézett. Ugyanazok az ágak álltak benne, amelyeket Gábor a megnyitóra hozott. Már rég nem voltak csupaszok: zöldek voltak, élők, szépen megerősödtek.
— Rendben — mondta végül. — Próbáljuk meg.
Gábor elmosolyodott. Röviden, tárgyilagosan, ahogy szokott. De a tekintetében volt még valami, amit Nóra észrevett, csak nem nyúlt hozzá. Még nem. Mindennek megvan a maga ideje.
Aznap este gyalog indult haza, szándékosan, pedig csípős hideg volt. A város decemberi fényekben csillogott, az egyik utcai árus standjától mandarinillat szállt, valahonnan halk zene szűrődött ki. Nóra ment tovább, és arra gondolt, hogy pontosan egy évvel korábban a folyosói tükör előtt állt telefonnal a kezében, és úgy érezte magát, mint akinek semmije sincs. Se tere, se joga egy szabad estéhez, de még a saját születésnapjához sem.
Most már minden az övé volt.
A műhely. A döntései. A reggelek, a kávé, az útvonal, amelyen munkába ment. És ez az új, nagy, kissé félelmetes jövő is.
Elővette a telefonját, és írt az anyjának: Minden rendben. Sőt, jobb, mint hittem.
Aztán eltette a készüléket, felhajtotta a kabátja gallérját, és továbbindult.
Magabiztosan.
Hátranézés nélkül.