— Nóra, Márk mégiscsak férfi.
— Márk felnőtt ember — felelte Nóra egyenletes hangon. — Erzsébet, tisztelem önt, ezt szeretném, ha tudná. De most munkaidőben vagyok. Ha szeretné, hétvégén találkozhatunk, és nyugodtan megbeszélhetjük. Csak ne itt, és ne most.
Erzsébet görcsösebben markolta meg a táskáját. Valami megmozdult benne. Nem harag volt ez, inkább zavartság, mintha hirtelen nem találná a megszokott kapaszkodóit. Hozzászokott ahhoz, hogy Nóra az ilyen beszélgetéseknél lesüti a szemét, mentegetőzik, feszeng, és igyekszik minél kisebbnek látszani.
Most viszont Nóra egyenesen ránézett. Higgadtan, tisztán, minden remegés nélkül.
— Te megváltoztál — mondta végül Erzsébet. Nem vádként hangzott, inkább úgy, mintha egyszerűen megállapított volna valamit.
— Lehet — bólintott Nóra.
Este Márk jelenetet rendezett. Valódi jelenetet, mintha színpadon állna: fel-alá járkált a nappaliban, megemelte a hangját, időnként a konyha felé csapott a kezével.
— Anya azt mondta, hogy kidobtad az irodából! Mindenki előtt!
— Azt kértem tőle, hogy ne jöjjön be előzetes jelzés nélkül a munkahelyemre. Ez teljesen normális kérés.
— Ő egy idős asszony!
— Márk, azért jött oda, hogy rendre utasítson. A kollégáim füle hallatára. Szerinted ez rendben van?
Márk megtorpant. Megdörzsölte a homlokát, aztán a hűtő felé nyúlt. Nóra már előre tudta, mi következik: kivesz egy sört, és onnantól a beszélgetés más mederbe csúszik. Pontosan így történt. Sör, kanapé, bekapcsolt tévé.
— Te egyszerűen nem tiszteled a családomat — vetette oda Márk a nappaliból, már nem is igazán neki címezve, inkább csak a levegőbe.
Nóra bement, és megállt a televízió előtt.
— Márk, szeretném, ha tudnál valamiről. Elindítok egy saját projektet. Saját vállalkozás lesz. A következő hónapokban nagyon elfoglalt leszek, később érek majd haza, találkozóim lesznek. Ezt most közlöm veled, nem engedélyt kérek.
Márk a sörösüveg fölött bámult rá.
— Miféle vállalkozás? Miről beszélsz egyáltalán?
— El fogom magyarázni, amikor képes leszel végighallgatni.
Azzal kiment. Behúzta maga mögött a hálószoba ajtaját, elővette a laptopját, és megnyitotta Gábor levelét, amely még reggel érkezett: átgondoltad? várom a válaszod.
Nóra csak ennyit írt vissza: igen. Kezdjük.
A fal túloldaláról tompán szűrődött át a tévé duruzsolása. Valahol odalent, a házak között, mélyen zúgott a város. Benne pedig valami csendesen, biztosan kiegyenesedett, mint egy ág, amelyet elengedett a szél.
A válás nem egyik napról a másikra történt. Inkább úgy érett meg, mint a repedés a falon: először vékony csík, alig észrevehető, aztán egyre szélesebb, míg végül nyilvánvalóvá válik, hogy egy kis festék vagy vakolat már semmit sem old meg.
Márk véletlenül szerzett tudomást a projektről. Az asztalon meglátta a kinyomtatott szerződést, rajta Gábor aláírásával. Felkapta, és sietve átfutotta.
— Ez meg micsoda? Hitelt veszel fel?
— Kisebbet. A projekthez.
— Az én tudtom nélkül?!
— Márk, nagykorú vagyok. A hitel az én nevemen lesz, az én felelősségemre.
Úgy meredt rá, mintha akkor látná először. Talán valóban így volt: most először nézett rá igazán.
— Nóra, te felfogod, mit csinálsz? Mi lesz, ha belebuksz? És ha…
— Akkor majd megoldom. Ez az én kockázatom.
— A miénk! — csapta le a papírokat az asztalra. — Házastársak vagyunk, ha esetleg elfelejtetted volna!
— Nem felejtettem el — mondta Nóra halkan. — Épp ezen gondolkodom mostanában a legtöbbet.
Ezek a szavak megállították. Márk elhallgatott, csak nézte őt, és Nóra látta az arcán, hogy lassan eljut hozzá a jelentésük. Nem azonnal, de eljutott.
A beszélgetés vasárnap történt meg. Nem volt ordítás, nem repült tányér, nem tört el pohár. Csak két ember ült egymással szemben a konyhaasztalnál, köztük kihűlt kávéval és nyolc év közös élettel.
— El akarsz válni — mondta Márk. Nem kérdezte. Megállapította.
— Igen.
— A vállalkozás miatt?
— Nem. A vállalkozás csak következmény. Nem az ok.
Márk hosszú ideig hallgatott. Egy kiskanalat forgatott az ujjai között.
— Anya azt mondta, megváltoztál.
— Ebben igaza van.
— És most mi lesz?
— Mostantól őszintén beszélünk. Nekünk már nem jó együtt, Márk. Régóta nem jó. Te is tudod.
Márk nem vitatkozott. És ez minden válasznál többet mondott.
Erzsébet természetesen még aznap értesült mindenről. Este telefonált. A hangja kemény volt, szinte diadalmas, mintha régóta várt volna erre az alkalomra.
— Szóval elhagyod a fiamat. Tudtam én. Már az elején láttam, miféle nő vagy.
— Erzsébet, közös döntéssel válunk el.
— Közös döntéssel! — A vonal túlsó végén rövid, gúnyos nevetés hallatszott. — Ő szeret téged, te szerencsétlen! Te meg itt vagy a nagy ambícióiddal…
— Viszontlátásra — mondta Nóra, és megszakította a hívást.
Nem engedte meg magának, hogy belecsússzon az önsajnálatba. Egyszerűen maga elé húzta a laptopot, megnyitotta a projekt pénzügyi táblázatát, és éjfélig dolgozott.
A lakás még a házasság előtt került a nevére. Nóra pénzéből vették — pontosabban a szülei megtakarításából, amelyet évek alatt raktak félre neki. Ez eldöntötte a vagyonmegosztás legfontosabb kérdését. Márk két hét alatt összepakolta a holmiját, és az anyjához költözött. Közös ismerősöktől később visszajutott Nórához, hogy Erzsébet mindenkinek azt meséli: „az a nő az utcára tette a fiamat”. Nóra fülébe is eljutottak ezek a mondatok.