Volt tapasztalata abban is, hogyan kell befektetőkkel tárgyalni, milyen pontokon szokott elcsúszni egy induló vállalkozás, és mitől válik egy ötletből valódi, működő rendszer.
— Szükségem van egy kis időre, hogy átgondoljam — mondta Nóra, amikor már a beszélgetés végéhez közeledtek.
— Mennyi időre?
— Egy hétre.
— Rendben. De hadd mondjam ki őszintén: rég találkoztam olyan emberrel, aki még el sem indította a saját projektjét, mégis ennyire pontosan látja, mit akar létrehozni. Ez nagyon ritka.
Nóra kilépett az utcára. A város körülötte élt és zúgott: autók haladtak el mellette, emberek siettek a dolgukra, valahonnan egy nyitott ablakból halk zene szűrődött ki. Megállt a járda szélén, és különös érzés futott át rajta. Könnyű volt, szinte testi. Mintha valami, ami addig ránehezedett, végre megmozdult volna.
A vágy, amelyet addig csak magában hordozott, elkezdett valósággá válni. Nem látványosan, nem nagy bejelentésekkel. Csupán egy csendes, első lépéssel, amelyről az ember mégis érzi, hogy onnantól semmi nem marad egészen ugyanaz.
Elsétált a metróig. A telefonja újra rezegni kezdett: Márk hívta. Aztán Erzsébet. Majd ismét Márk.
Nóra némára állította a készüléket.
Otthon csendben megvacsorázott, miközben a férje a hálóban nézett valamit, aztán korán lefeküdt. Mielőtt lehunyta volna a szemét, még egyszer elővette a noteszét, és újra elolvasta azt a mondatot, amelyet előző nap a kávézóban írt le.
Saját életet akarok.
Három szó volt csupán. És már nem tűnt félelmetesnek.
Márk nem egyik napról a másikra vált ennyire arcátlanná. Lassan történt, alattomosan, mint amikor a penész terjed a falon: eleinte észre sem veszed, csak egyszer hátranézel, és rádöbbensz, hogy már mindent beborított.
Másnap reggel hétkor jelent meg a konyhában. Nóra már kávét főzött. Márk megállt az ajtóban, és köszönés nélkül rögtön ezzel kezdte:
— Tegnap goromba voltál anyámmal.
Nem azzal, hogy jó reggelt. Nem azzal, hogy hogy vagy. Hanem rögtön az ítélettel.
Nóra kitöltötte a kávét a bögréjébe, majd ivott egy kortyot.
— Azt mondtam neki, hogy nem tudok átmenni. Ez nem gorombaság.
— Háromszor hívott engem! Háromszor, Nóra! Felfogod, mennyire kiborult?
— Márk, nem értem rá. Megbeszélésem volt.
Úgy nézett rá, mintha valami nehezen értelmezhető tárgyat látna maga előtt: enyhe bosszúsággal, de különösebb érdeklődés nélkül.
— Miféle megbeszélés? Te belsőépítészettel foglalkozol, minden a laptopodon van. Milyen találkozód lehet este hétkor?
— Munkaügyben — felelte Nóra röviden.
Ez a válasz láthatóan nem elégítette ki. Leült az asztalhoz, felkapta a telefonját, görgetni kezdett rajta, és közben, anélkül hogy ránézett volna, közölte:
— Jó. Akkor ma munka után beugrasz anyámhoz, és elviszed neki az iratokat. A dolgozószobában vannak, a felső fiókban, a kék mappában.
Nóra letette a bögréjét.
— Nem.
Márk felkapta a fejét.
— Mi az, hogy nem?
— Ma nem tudok menni. És valószínűleg holnap sem. Erzsébet mondja meg pontosan, melyik papírok kellenek neki, én beszkennelem őket, és elküldöm e-mailben.
A férfi néhány másodpercig némán meredt rá. Aztán lassan letette a telefont az asztalra.
— Nóra. Te ezt most komolyan mondod?
— Teljesen komolyan.
— Anyám beteg ember, magas a vérnyomása, nem szabad idegeskednie, te meg itt…
— Márk — vágott közbe Nóra nyugodtan, anélkül hogy felemelte volna a hangját —, édesanyád hatvankét éves. Átutazza a fél várost, ha piacra akar menni, és hetente háromszor nordic walkingra jár. Tudom, mert ő maga meséli. A vérnyomása pedig pontosan akkor szokott felmenni, amikor valamire szüksége van.
Csend telepedett közéjük. Márk kinyitotta a száját, aztán becsukta. Végül felállt, felkapta a kabátját, és kiment a konyhából. Egy perccel később becsapódott mögötte a bejárati ajtó.
Nóra befejezte a kávéját. A keze nem remegett.
Erzsébet végül személyesen jelent meg. Csütörtökön, minden előzetes telefonhívás nélkül, egyenesen Nóra munkahelyén.
Nóra egy kisebb belvárosi stúdióban dolgozott, ahol négy íróasztal állt egy közös térben. Délután három óra körül kinyílt az ajtó, és belépett az anyósa. Ugyanabban az elmaradhatatlan bézs kabátban volt, a táskáját a hóna alá szorította, az arckifejezése pedig olyan volt, mintha egy hivatalnokhoz érkezett volna, aki régóta tartozik neki valamivel.
— Erzsébet — állt fel Nóra az asztalától —, ez a munkahelyem, talán előbb szólhatott volna…
— Nem maradok sokáig. — Az asszony körbepillantott az irodában, olyan tekintettel, mintha éppen felmérné, hány négyzetméter lehet a helyiség, és mennyit érhet. — Beszélnem kell veled.
A kollégák tapintatosan úgy tettek, mintha hirtelen rendkívül fontos dolguk akadt volna a monitorjukon.
Nóra kivezette az anyósát a folyosóra.
— Nem értem, mi történik veled — kezdte Erzsébet minden bevezetés nélkül. — Márk fel van zaklatva, én is fel vagyok zaklatva. Úgy viselkedsz, mintha… — egy pillanatra elhallgatott, kereste a megfelelő szót — mintha idegen lennél.
— Egyszerűen nem tudtam átmenni azon az estén.
— Nem arról az estéről van szó! — Erzsébet hangjába keménység vegyült. — Hanem arról, hogy mostanában valahogy teljesen más lettél. Márk mondja, hogy későn jársz haza, nem veszed fel a telefont, otthon nincs semmi kész…
— Várjon csak. — Nóra kissé oldalra billentette a fejét. — Márk önnek panaszkodik arról, hogy otthon nincs vacsora?
— Hát… megemlítette…
— Márk ötkor végez. Én hatig dolgozom. Öt és hat között van egy teljes órája arra, hogy készítsen magának valamit. Ez nem különösebben bonyolult.
Erzsébet olyan arccal nézett rá, mintha Nóra az imént valami mélységesen illetlen dolgot javasolt volna.