Katalin hátradőlt a széken, olyan magabiztos mozdulattal, mint aki hozzászokott, hogy körülötte mindenki az ő kívánságait lesse. Gondosan kirúzsozott szája leereszkedő mosolyra húzódott, miközben végigmérte öccse lakásában a szerényen megterített asztalt.
— Eszter, drágám — nyújtotta el a szavakat, és tökéletes manikűrös körmeivel halkan dobolt az asztallapon —, remélem, a desszert nem valamelyik közeli szupermarketből való. Én hozzászoktam a rendes alapanyagokhoz. És különben is, miért van ilyen kevés étel? Spóroltok talán?
Eszter a tűzhelynél állt, ujjai görcsösen szorították az edényfogót. A mellkasában lassan, alattomosan gyűlt a bosszúság, amelyet immár három órája próbált visszafojtani. Katalin attól a perctől kezdve, hogy átlépte a küszöböt, úgy viselkedett, mintha pusztán a jelenlétével is kivételes kegyben részesítette volna őket.
— Katalin, egész nap főztünk — szólalt meg Eszter halkan, ügyelve rá, hogy a hangja nyugodt maradjon. — Balázs külön kiment a piacra a hozzávalókért…
— Jaj, ugyan már, HAGYJUK — vágott a szavába a vendég, és legyintett a súlyos aranygyűrűkkel díszített kezével. — Piacra! Milyen vidéki megoldás. Én kizárólag prémium üzletekből rendelek. Az én Márkom egészen másképp áll az élethez. Ő tudja, hogy egy nőt kényeztetni kell.
Balázs zavartan megmozdult a székén, és bocsánatkérő pillantást vetett a feleségére. Nővére társaságában mindig elvesztette a határozottságát; Katalin gyerekkoruk óta ahhoz szokott, hogy elnyomja és megszégyenítse őt.
— Kati, muszáj ezt? — motyogta. — Nálunk minden rendben van…
— RENDEN? — Katalin színpadiasan a magasba kapta a kezét. — Balázskám, nézz már magadra! Tehetséges építész vagy, mégis ebben a… hogyan is mondjam finoman… szerény kis lakásban élsz. A feleséged is pont illik hozzá: halk szavú, szürke kis alsós tanítónő.
Eszter érezte, ahogy forróság önti el az arcát. A tűzhely felé fordult, mintha minden figyelme a desszert befejezésére irányulna. Valójában csak nem akarta, hogy a férje és annak nővére meglássák a szemében gyülekező, megalázottságból fakadó könnyeket.
— Ha már a desszertnél tartunk — folytatta Katalin, közben a körmeit vizsgálgatva —, remélem, nem valami közeli cukrászdából hozott, közönséges „Napóleon”-féleség. Én a különleges, szerzői desszertekhez vagyok szokva. Múlt hétvégén Márkkal olyan étteremben jártunk, ahol levendulás crème brûlée-t szolgáltak fel, valami egészen elképesztőt, és…
— Házi sajttorta — szakította félbe Eszter, és az asztalra helyezte a csinos tálat. — Én készítettem, egy recept alapján…
— Házi? — Katalin úgy húzta el a száját, mintha valami savanyút kóstolt volna. — Nos, házi sütéshez képest… elmegy. Bár én jobban kedvelem, ha szakember készíti az ilyesmit. Na jó, adjatok belőle. És a maradékot majd csomagoljátok el. Mindent, ami megmarad. Márk szereti az édességet, majd megkínálom ezekkel a… próbálkozásaitokkal.
Eszter gépies mozdulatokkal szeletelte fel a sajttortát. Igyekezett nem figyelni arra, ahogy Katalin fintorogva piszkálja a villájával a desszertet, mintha attól tartana, valami visszataszító dolog bukkan elő belőle.
— Az íze… sajátos — mondta végül a vendég, mintha ítéletet hirdetne. — Gondolom, a krémsajton spóroltál. Én csak Philadelphia sajtot használok, ebben viszont egyértelműen valami olcsóbb van.
— Ez Philadelphia — préselte ki Eszter összeszorított fogai között.
— Tényleg? Furcsa. Akkor talán lejárt volt. Vagy hamisítvány. Az ilyen kis üzletekben mindenfélét árulnak. De mindegy, nektek így is megfelel. Balázs, tölts nekem konyakot. Csak nehogy azt mondd, hogy az sincs itthon!
— Van… persze, van — pattant fel sietve Balázs az asztaltól, és a bárszekrény felé indult.
Katalin a tekintetével követte, majd rosszallóan megrázta a fejét.
— Szegény kisöcsém. Soha nem tanult meg élni. Ugyanaz a tutyimutyi alak maradt, aki gyerekkorában volt. Emlékszel, hogy sírtál, amikor elvettem a játékaidat? Anya pedig mindig azt mondta: „Engedj a nővérednek, ő lány.” Te meg engedtél. MINDIG engedtél.
Ezután Eszter felé fordult, arcán mesterkélt, cukormázas mosollyal.
— Te pedig, kedvesem, biztos azt hitted, jó partit csináltál, igaz? Mégiscsak építész, nem valami szerelő. Csakhogy a mi Balázsunk túlságosan egyszerű lélek, beéri kevéssel. Nem úgy, mint az én Márkom. Na, ő aztán igazi férfi: tudja, hogyan kell pénzt keresni, és azt is, hogyan kell elkölteni.