— Eszter. Márk férfi.
— Márk felnőtt ember — felelte Eszter higgadtan. — Katalin, tisztelem önt. De most munkaidőben vagyok. Ha szeretné, hétvégén találkozhatunk, és nyugodtan megbeszélhetjük. De nem itt, és nem ebben a pillanatban.
Katalin erősebben markolta meg a táskáját. Valami megmozdult benne; nem harag volt az, inkább zavartság, mintha hirtelen nem tudná, hová tegye ezt az új helyzetet. Ő ahhoz szokott, hogy Eszter az ilyen beszélgetések alatt lesüti a szemét, bizonytalanul feszeng, magyarázkodik, és végül bocsánatot kér olyasmiért is, amiért nem volna miért.
Most viszont Eszter egyenesen ránézett. Nem kihívóan, nem támadóan, csak csendes, biztos nyugalommal.
— Megváltoztál — szólalt meg végül Katalin. Nem úgy hangzott, mint egy vád, inkább mintha egy tényt állapítana meg.
— Lehetséges — bólintott Eszter.
Aznap este Márk jelenetet rendezett. Nem egyszerű vitát, hanem valódi, színpadra illő jelenetet: fel-alá járkált a nappaliban, egyre hangosabban beszélt, közben vádlón intett a konyha irányába.
— Anya azt mondta, gyakorlatilag kidobtad az irodádból! Mindenki előtt!
— Arra kértem, hogy előzetes egyeztetés nélkül ne jöjjön be a munkahelyemre. Ez szerintem teljesen normális kérés.
— Ő egy idős asszony!
— Márk, azért jött oda, hogy rendre utasítson. A kollégáim előtt. Szerinted ez rendben van?
Márk megtorpant. Megdörzsölte a homlokát, aztán a hűtő felé nyúlt. Eszter pontosan tudta, mi következik: kivesz egy sört, és attól kezdve a beszélgetés más irányt vesz. Így is történt. Sör, kanapé, bekapcsolt tévé.
— Te egyszerűen nem tiszteled a családomat — vetette oda a kanapéról, már inkább a levegőnek, mint neki.
Eszter bement a szobába, és megállt a képernyő előtt.
— Márk. Szeretném, ha tudnád: elindítom a saját projektemet. A saját vállalkozásomat. A következő hónapokban rengeteg dolgom lesz, később fogok hazaérni, megbeszéléseim lesznek. Ezt most közlöm veled, nem engedélyt kérek.
Márk a sörösüveg fölött bámult rá.
— Miféle vállalkozás? Miről beszélsz te egyáltalán?
— Elmondom, amikor képes leszel végighallgatni.
Eszter nem várta meg a választ. Kiment, becsukta maga mögött a hálószoba ajtaját, elővette a laptopját, és megnyitotta Gergő levelét, amely még reggel érkezett: átgondoltad? várom a válaszod.
Eszter csak ennyit írt vissza: igen. Kezdjük el.
A fal túloldaláról tompán szűrődött át a tévé hangja. Valahol lent, távolabb a város zúgott. Benne pedig valami lassan, nesztelenül kiegyenesedett, mint egy ág, amelyet sokáig hajlított a szél, aztán végre visszatalál önmagához.
A válás nem egyik napról a másikra történt. Úgy érlelődött, mint egy repedés a falon: eleinte hajszálvékony, alig észrevehető csík, később egyre szélesebb hasadás, míg végül nyilvánvalóvá válik, hogy ezt már nem lehet egy kis glettel eltüntetni.
Márk véletlenül szerzett tudomást a projektről. Az asztalon meglátta a kinyomtatott szerződést Gergő aláírásával, felkapta, és kapkodva átfutotta.
— Ez meg mi a fene? Hitelt veszel fel?
— Kisebbet. A projekthez.
— A tudtom nélkül?!
— Márk, nagykorú vagyok. A hitel az én nevemen lesz, és én vállalom érte a felelősséget.
Úgy nézett rá, mintha most látná először. Talán tényleg így volt; legalábbis most először látta őt igazán.
— Eszter, felfogod, mit csinálsz? És ha belebuksz? Ha minden elúszik?
— Akkor majd megoldom. Ez az én kockázatom.
— A miénk! — Márk a szerződést az asztalra csapta. — Házasok vagyunk, ha esetleg elfelejtetted volna!
— Nem felejtettem el — mondta Eszter halkan. — Pont ezen gondolkodom mostanában a legtöbbet.
Ezek a szavak megállították. Márk elnémult, csak nézte őt, Eszter pedig látta rajta, hogy megértette. Nem azonnal, nem teljesen, de eljutott hozzá.
A döntő beszélgetés vasárnap történt. Nem volt kiabálás, nem repültek tányérok, nem csapódtak ajtók. Csak két ember ült egymással szemben a konyhaasztalnál, közöttük kihűlt kávéval és nyolc év közös életével.
— El akarsz válni — mondta Márk. Nem kérdezte, inkább kimondta azt, amit már ő is tudott.
— Igen.
— A vállalkozás miatt?
— Nem. A vállalkozás csak következmény. Nem az ok.
Márk sokáig hallgatott. A kezében forgatta a kiskanalat.
— Anya azt mondta, megváltoztál.
— Ebben igaza van.
— És most mi lesz?
— Most őszinték leszünk. Márk, mi nem vagyunk jól együtt. Már régen nem. Te is tudod.
Nem tiltakozott. És ez minden szónál beszédesebb volt.
Katalin természetesen még aznap értesült mindenről. Este telefonált; a hangja keményen csengett, szinte diadalmasan, mint annak az embernek a hangja, aki régóta várta, hogy végre bizonyítékot találjon a saját igazára.
— Szóval elhagyod a fiamat. Tudtam én. Már az elején láttam, miféle ember vagy.
— Katalin, közös döntéssel válunk el.
— Közös döntés! — A vonal túlsó végén gúnyos kis nevetés hallatszott. — Ő szeret téged, te ostoba lány! Te meg az ambícióiddal…
— Viszontlátásra — mondta Eszter, és bontotta a hívást.
Nem adott magának időt arra, hogy összeroppanjon vagy sajnálja magát. Egyszerűen maga elé húzta a laptopot, megnyitotta a projekt pénzügyi táblázatát, és éjfélig dolgozott.
A lakást még a házasság előtt vették, Eszter pénzéből — pontosabban a szülei megtakarításából, amelyet hosszú éveken át gyűjtögettek. Ez a tény eldöntötte a vagyonmegosztás legfontosabb kérdését. Márk két hét alatt összepakolta a holmiját, és visszaköltözött az anyjához. Közös ismerősöktől később visszajutott Eszterhez, hogy Katalin mindenkinek azt meséli: „az a nő az utcára tette a fiát”. Eszterhez ezek a szavak is eljutottak.