Gergő befektetőkkel is dolgozott már együtt, pontosan tudta, milyen lépésekből áll egy ilyen indulás, és hol szokott elcsúszni egy kezdő vállalkozás.
— Szükségem van egy kis időre, hogy átgondoljam — mondta Eszter, amikor már a megbeszélés végéhez közeledtek.
— Mennyi időre?
— Egy hétre.
— Rendben. De őszintén mondom: ritkán találkozom olyan emberrel, aki még el sem indította a saját projektjét, mégis ennyire tisztán látja, mit akar létrehozni. Ez nem mindennapi.
Amikor kilépett az utcára, a város már a délutáni zajában élt: autók húztak el mellette, emberek siettek minden irányba, valahonnan egy nyitott ablakon át zene szűrődött ki. Eszter megállt a járda szélén, és különös könnyűséget érzett. Szinte testi érzés volt, mintha valami régóta ránehezedő súly végre megmozdult volna benne.
A vágya, amelyet eddig csak magában hordozott, elkezdett formát ölteni. Nem látványosan, nem ünnepélyesen, nem nagy bejelentéssel. Csak egy halk, első lépéssel, amelyről az ember később érti meg, hogy mindent átrendezett.
Elment a metróig. A telefonja megint rezegni kezdett: Márk hívta. Utána Katalin. Aztán újra Márk.
Eszter lenémította a készüléket.
Otthon csendben megvacsorázott, miközben a férje a hálóban nézett valamit, majd a szokásosnál jóval korábban lefeküdt. Mielőtt lecsukta volna a szemét, még egyszer elővette a jegyzetfüzetét, és elolvasta azt a mondatot, amelyet előző nap írt le a kávézóban.
Saját életet akarok.
Három szó volt csupán. És már nem tűntek félelmetesnek.
Márk nem egyik napról a másikra lett ilyen pimasz. Lassan történt az egész, észrevétlenül, mint a penész a falon: először alig látszik, aztán egyszer csak körbenézel, és rádöbbensz, hogy már mindent beborított.
Másnap reggel hétkor jött ki a konyhába, amikor Eszter már a kávét főzte. Még csak nem is köszönt. Az ajtóból azonnal rávágta:
— Tegnap durván beszéltél anyámmal.
Nem azt kérdezte, hogy jó reggelt. Nem azt, hogy hogy van. Rögtön a vád következett.
Eszter kitöltötte a kávét a bögréjébe, és ivott belőle egy kortyot.
— Azt mondtam neki, hogy nem tudok átmenni. Ez nem durvaság.
— Háromszor hívott engem! Háromszor, Eszter! Felfogod, mennyire kiborult?
— Márk, nem értem rá. Megbeszélésem volt.
Úgy nézett rá, mintha valami nehezen értelmezhető jelenséget látna maga előtt: enyhe bosszúsággal, de különösebb kíváncsiság nélkül.
— Miféle megbeszélés? Te belsőépítészettel foglalkozol, minden ott van a laptopodon. Milyen találkozó az, ami este hétkor van?
— Munkával kapcsolatos — felelte Eszter röviden.
Ez nyilvánvalóan nem elégítette ki. Leült az asztalhoz, felvette a telefonját, görgetni kezdett rajta, és közben, anélkül hogy ránézett volna, közölte:
— Jó. Ma munka után beugrasz anyámhoz, és elviszed neki az iratokat. A dolgozószoba felső fiókjában van a mappa, a kék.
Eszter letette a bögrét.
— Nem.
Márk felkapta a fejét.
— Mi az, hogy nem?
— Ma nem tudok menni. Valószínűleg holnap sem. Katalin mondja meg pontosan, melyik papírok kellenek, beszkennelem, és elküldöm e-mailben.
A férje nagyjából három másodpercig némán bámulta. Aztán lassan az asztalra tette a telefont.
— Eszter. Ezt most komolyan mondod?
— Teljesen komolyan.
— Anyám beteg ember, magas a vérnyomása, nem szabad idegesíteni, te meg itt…
— Márk — szakította félbe Eszter nyugodtan, a hangját egy pillanatra sem emelve meg —, az édesanyád hatvankét éves, átjár a fél városon a piacra, és hetente háromszor nordic walkingra megy. Tudom, mert ő maga szokta elmesélni. A vérnyomása pedig pontosan akkor szökik fel, amikor szüksége van valamire.
Csend zuhant közéjük. Márk kinyitotta a száját, aztán becsukta. Végül felállt, felkapta a kabátját, és szó nélkül kiment a konyhából. Egy perccel később csapódott a bejárati ajtó.
Eszter befejezte a kávéját. A keze nem remegett.
Katalin végül személyesen jelent meg. Csütörtökön, előzetes telefon nélkül, egyenesen Eszter munkahelyén.
Eszter egy kis belsőépítészeti stúdióban dolgozott a Bartók Béla út közelében; a közös térben négy íróasztal állt, az egyik az övé volt. Délután három körül kinyílt az ajtó, és belépett az anyósa: a szokásos bézs kabátjában, táskáját szorosan a hóna alatt tartva, olyan arckifejezéssel, mintha egy hivatalnokhoz érkezett volna, aki tartozik neki valamivel.
— Katalin — állt fel Eszter —, ez itt a munkahelyem, igazán szólhatott volna előre…
— Nem maradok sokáig. — Az asszony körbepillantott az irodában, olyan tekintettel, mintha fejben már kiszámolta volna a négyzetmétereket és az ingatlan értékét. — Beszélnem kell veled.
A kollégák tapintatosan a monitorjaikba mélyedtek.
Eszter inkább kiment vele a folyosóra.
— Én nem értem, mi történik veled — kezdte Katalin minden bevezetés nélkül. — Márk ideges, én is ideges vagyok. Úgy viselkedsz, mint… — egy pillanatra elhallgatott, kereste a megfelelő szót — mint valami idegen.
— Egyszerűen nem tudtam átmenni azon az estén.
— Nem arról az estéről van szó! — Katalin hangja keményebbre váltott. — Hanem arról, hogy mostanában teljesen más lettél. Márk azt mondja, későn jársz haza, nem veszed fel a telefont, otthon nincs kész semmi…
— Várjon csak. — Eszter kissé oldalra billentette a fejét. — Márk arra panaszkodik önnek, hogy nincs otthon főtt étel?
— Hát… említette.
— Márk ötkor végez. Én hatig dolgozom. Öt és hat között van egy teljes órája, hogy készítsen valamit. Ez nem különösebben bonyolult.
Katalin úgy meredt rá, mintha Eszter éppen valami mélységesen illetlent javasolt volna.