— Miféle nő ez már megint! Tök ostoba! Megmondtam, hogy dolgom van!
Márk úgy hajította le a zakóját a szék támlájára, hogy el sem találta. A ruha lecsúszott a padlóra, ő pedig még csak hátra sem nézett. Egyszerűen átlépett fölötte, és beviharzott a konyhába, ahol azonnal csörömpölni kezdett a hűtőajtóval.
Eszter az előszobai tükör előtt állt, és a saját arcát figyelte. Harmincöt éves lett. Ma. Pontosan ezen a napon, ebben a percben. A kezében ott volt a telefon: üzenet az édesanyjától, pár köszöntés a kollégáktól, egy áruház automatikus kuponos értesítése — és ennyi. A férjétől semmi. Egyetlen szó sem.
— Márk — szólalt meg csendesen, minden él nélkül —, csak arra gondoltam, talán együtt vacsorázhatnánk. Valahol. Egy kávézóban, vagy legalább…
— Eszter, elég legyen! — vágott közbe a férfi, miközben egy üveg sörrel tért vissza a konyhából, és menet közben csavarta le róla a kupakot. — Holnap tárgyalok a partnerekkel, fel kell készülnöm. Ezen mit nem lehet érteni? Ünnepeld meg magadnak. Vegyél egy tortát.
Ennyi volt. Vegyél egy tortát.
Eszter nem sírt. Meglepő módon egyetlen könny sem jött a szemébe. Csak nézte ezt a gyűrött inges férfit, aki ott állt a közös lakásuk közepén, már a tévét bámulta, és mintha ő soha nem is szólt volna hozzá. Nyolc éve éltek együtt. Hét éve voltak házasok. És a harmincötödik születésnapján ennyit kapott: vegyél egy tortát.
Este nyolckor lépett ki a házból. Nem volt terve, nem tartott sehová. Csak felkapta a dzsekijét, magához vette a táskáját, és elindult. Márk még azt sem kérdezte meg, hová megy.
A tavaszi város olyan volt, akár egy film díszlete, amelyet valamikor régen ő maga szeretett volna megrendezni. Világos utcák, kézen fogva sétáló párok, nevetés egy bár bejáratánál, friss kávé illata egy kitárt ajtajú kávézóból. Eszter betért oda. Nem azért, mert kávéra vágyott. Csak kellett egy hely, ahová beléphet.
Kicsi, barátságos üzlet volt: faasztalok, polcokon zöld növények, tompa fények. Rendelt egy kapucsínót és egy croissant-t, bár egy falatot sem kívánt, aztán leült az ablak mellé.
És ott, abban a pillanatban valami elmozdult benne.
Elővette a táskájából a jegyzetfüzetét. Régi szokása volt, hogy mindig hordott magánál egyet. A tiszta lap tetejére felírta: mit akarok valójában? Hosszú ideig csak nézte a kérdést. Aztán leírt alá egy választ. Egyetlen rövid mondatot.
Később becsukta a füzetet, megitta a maradék kávét, és kívánt valamit. Nem hangosan, nem tortába szúrt gyertyák fölött, hanem magában. Határozottan, minden fölösleges pátosz nélkül. Úgy, ahogy az ember aláír egy fontos iratot, amely után már nincs visszaút.
Másnap reggel az anyósa hívta.
Katalin soha nem egyeztetett előre, mindig a lehető legrosszabb időpontban telefonált, és a hangjában rendszerint ott bujkált az a fölényes árnyalat, mintha már azzal is szívességet tenne, hogy egyáltalán felhívja őt.
— Eszter — kezdte —, ma át kell jönnöd hozzám. Márknak szüksége van néhány iratra a régi mappájából, te tudod, hol tartja. Elhozod?
— Katalin, hatig dolgozom.
— És akkor mi van? Hat után idejössz. Várlak.
Eszter rápillantott a naptárára. Hat utánra találkozója volt. Az első ilyen megbeszélés hosszú idő óta. Egy olyan ügyben, amelyet már fél éve forgatott magában, de mindig elodázott. Előző este azonban, a kávézó után, hirtelen írt annak az embernek, akitől tanácsot remélt, és húsz percen belül választ kapott: találkozzunk holnap hétkor, ráérek.
— Nem fog menni — mondta Eszter.
A vonal túlsó végén csend lett.
— Hogy érted azt, hogy nem fog menni? — Katalin hangjába azonnal beköltözött az a jól ismert, jeges csodálkozás. Mintha maga a „nem” szó illetlenségnek számítana. — Márk azt mondta, sürgősen kellenek neki azok a papírok.
— Akkor menjen el értük Márk, és vegye el őket ő maga.
Újabb szünet következett. Ezúttal hosszabb.
— Eszter, te most komolyan beszélsz? Hiszen neki rengeteg dolga van!
— Nekem is — felelte Eszter, majd bontotta a hívást.
Letette a telefont az asztalra, és várt. Biztos volt benne, hogy rögtön visszahívják. A készülék azonban néma maradt. Aztán rezgett egyet: hangüzenet érkezett Márktól. „Anya szerint goromba voltál vele. Egyáltalán normális vagy?”
Eszter visszacsúsztatta a telefont a táskájába.
A találkozót egy kisebb irodában beszélték meg az Erdősor utcában. Három helyiség, fehér falak, egy laptopos íróasztal, a sarokban pedig egy hatalmas parafatábla, tele jegyzetekkel, nyilakkal és vázlatokkal. Antal Gergő fiatalabbnak tűnt, mint ahogyan Eszter a levelezésük alapján elképzelte: nagyjából harmincnyolc éves lehetett, alacsony termetű, szemüveges, és gyorsan, kerülőutak nélkül beszélt.
— Megnéztem a munkáit — mondta, amint Eszter belépett. — Nem csak átfutottam, hanem rendesen végignéztem őket. Látszik, hogy pontosan érti, miről beszél. Miért nem indult el ezzel korábban?
Eszter egy pillanatig hallgatott.
— Nem jött el a megfelelő idő.
— És most?
— Most eljött.
Gergő bólintott, mintha ez a rövid válasz tökéletesen elegendő magyarázat lett volna.
Két órán át ültek ott. A projektről beszélgettek. Eszter belsőépítészettel foglalkozott, jól és hivatásszerűen dolgozott, de mindig másoknak: egy stúdiónak, megrendelőknek, idegen elképzelésekhez igazodva, mások által megírt feladatleírások alapján. A saját iroda gondolata azonban — kicsi, világos koncepcióval rendelkező, névvel és önálló arculattal bíró műhelyé — már régóta ott élt benne. Gergő több hasonló kezdeményezést is végigkísért korábban, ezért nem a levegőbe beszélt.