de többnyire nem hagyta, hogy megérintsék.
Többnyire.
Egyszer aztán egy élelmiszerboltban majdnem összeütközött Márkkal. A sörös polc előtt állt, a címkéket nézegette, mintha valami nagyon fontos döntés előtt lenne. Amikor észrevette Esztert, zavartan megmerevedett, aztán aprót biccentett. Eszter ugyanígy válaszolt. Leemelt egy csomag kávét a polcról, betette a kosarába, és továbbment.
Nem hasított bele fájdalom. Nem remegett meg a gyomra. Csak valami furcsa ürességet érzett, olyasmit, mint amikor egy régi szekrényt végre kivisznek egy szobából. Szokatlan volt a helye. De levegősebb lett tőle minden.
Az iroda négy hónappal azután nyílt meg, hogy azon az estén Gergővel a kávézóban beszélgettek.
Egy kicsi, világos helyiség volt Újlipótvárosban: két szoba, magas mennyezet, lenvászon árnyalatú falak. Eszter nem bízta másra teljesen a felújítást; ott állt a mesterek mellett, egyeztetett, festéket választott, kilincset nézett, lámpát keresett. Minden részlethez köze volt. A bejárat fölé végül egyszerű, visszafogott tábla került:
Eszter Lakberendezési Iroda. Enteriőrtervezés.
Gergő a megnyitóra egy üveg proseccóval érkezett, és egy nagy csokor zöld ágat hozott. Nem virágot, hanem friss, erdei illatú, élő ágakat.
— Miért pont ágak? — nevetett fel Eszter, amikor átvette tőle.
— A virág elhervad — felelte Gergő komolyan. — Az ág viszont vizet kap, és levelet hoz. Szerintem ez sokkal jobb jel.
Eszter az ablak mellé állított magas vázába tette őket. Egy hét múlva tényleg apró levelek jelentek meg rajtuk.
Az első megbízó hamarabb érkezett, mint ahogy számított rá. Egy fiatal pár volt: Levente és Lilla. Új építésű lakást vettek, teljesen csupasz falakkal, üres terekkel, még elképzelés is alig volt benne. Lilla egy mappával jött, tele internetről kinyomtatott képekkel, színpalettákkal, bútorötletekkel. Kicsit elveszettnek tűnt.
— Valami olyat szeretnénk, ami tényleg a miénk — mondta bizonytalanul. — Csak nem tudjuk pontosan megfogalmazni, milyen legyen.
— Ez teljesen rendben van — válaszolta Eszter. — Éppen ezért ülünk most itt.
Három órán át beszélgettek. Eszter nem azzal kezdte, hogy milyen csempe tetszik nekik, vagy melyik falszín áll közel hozzájuk. Inkább azt kérdezte, hogyan indul a reggelük, hol isszák szívesen a kávét, este olvasnak-e vagy filmet néznek, van-e macskájuk, mennyire bírják a zajt, szeretnek-e vendégeket hívni. A találkozó végére Lilla már egészen más arccal ült vele szemben: úgy nézett Eszterre, mintha valaki végre nem a lakásukat, hanem őket kezdte volna el megérteni.
Eszter számára ez lett annak az évnek az egyik legfontosabb pillanata.
Fél évvel később megkapta az első kisebb szakmai elismerését. Nem volt országos hírű díj, nem járt vele nagy felhajtás, csak egy regionális, szakmán belüli elismerés: bekeretezett oklevél és néhány sor egy tervezői portálon. Gergő rövid üzenetet küldött neki: Gratulálok. Ez még csak a kezdet.
Eszter az oklevelet nem a bejárattal szemben akasztotta ki, nem oda, ahol mindenki azonnal észrevette volna. Oldalra tette, a parafatábla mellé, tervrajzok, színminták és jegyzetlapok közé. Úgy, hogy munka közben néha a szeme sarkából lássa.
Márkról később egy közös ismerős révén hallott. Állítólag hamar lett valakije, szinte rögtön. Katalin, mint mondták, az új lányt sem fogadta kitörő lelkesedéssel, de ez már nem Eszter története volt.
Októberben, egy késő esti órán Eszter egyedül maradt az irodában. A többiek már elmentek, ő pedig még egy friss projekten dolgozott. Az ablakon túl zúgott a város, a bögréjében kihűlt a tea, az asztalon nyitva feküdt a jegyzetfüzete.
Felemelte a tollát, aztán visszalapozott oda, ahová a születésnapján három szót írt.
Saját életet akarok.
Alá, kissé jobbra, az aznapi dátummal csak ennyit jegyzett oda:
Megvan.
Becsukta a füzetet. Kiitta a maradék teát. Lekapcsolta a lámpát.
Aztán kilépett az ajtón — a saját városába, a saját estéjébe, a saját életébe.
A december, ahogy mindig, most is váratlanul érkezett.
Eszter az iroda ablakánál állt, két kézzel fogta a kávéscsészét, és az utcát figyelte. Odalent emberek siettek: valaki teli szatyrokat cipelt, más telefonált menet közben, egy biciklis a lámpánál toporgott. Minden egészen hétköznapinak látszott. Egy megszokott város, egy átlagos téli este. Benne mégis csend volt, nyugodt és tiszta, mint hosszú út végén, amikor az ember végre megérkezik oda, ahová tartott.
Gergő kopogás nélkül nyitott be. Mindig így csinálta, és Eszter már régen nem lepődött meg rajta.
— Beszélnünk kell valamiről — mondta, és egy mappát tett az asztalra.
Eszter megfordult.
A mappában kinyomtatott anyagok voltak: egy fővárosi építészeti társulás ajánlata közös munkára. Komoly projekt, ismert névvel, látható szakmai súllyal. Látták Eszter legutóbbi munkáit, és ismerősökön keresztül jutottak el Gergőhöz.
Eszter lapozni kezdett. A papírok halkan sercegtek az ujjai alatt.
— Ez nagy lépés — mondta végül.
— Az — bólintott Gergő. — De készen állsz rá. Én ezt már régóta látom.
Eszter nem válaszolt azonnal. Az ablak melletti vázára nézett. Ott álltak benne ugyanazok az ágak, amelyeket Gergő a megnyitóra hozott. Már rég nem csupasz vesszők voltak: zölden, élőn, szépen elburjánzva hajoltak a fény felé.
— Rendben — mondta aztán csendesen. — Próbáljuk meg.
Gergő elmosolyodott. Röviden, tárgyilagosan, ahogy szokott. A tekintetében mégis volt valami más is, valami kimondatlan, amit Eszter észrevett. De nem nyúlt hozzá. Még nem. Mindennek megvan a maga ideje.
Aznap este gyalog indult haza, szándékosan, pedig csípős hideg volt. A város decemberi fényekben csillogott, egy utcai árus standja felől mandarinillat szállt, valahonnan halk zene szűrődött ki. Eszter ment a járdán, és arra gondolt, hogy pontosan egy évvel korábban a telefonjával a kezében állt az előszobai tükör előtt, és úgy érezte, nincs semmije, ami igazán az övé lenne. Se tér, se este, se döntés, de még a saját születésnapja sem.
Most pedig minden az övé volt.
Az iroda. A döntései. A reggelei, a kávéja, az útvonala a munkába. És ez az új, nagy, kissé félelmetes jövő is.
Elővette a telefonját, és írt az édesanyjának:
Minden rendben. Sőt, jobb, mint hittem.
Aztán zsebre tette a készüléket, felhajtotta a kabátja gallérját, és továbbment. Egyenesen előre, biztos léptekkel, visszanézés nélkül.