Némán figyeltem az egészet, és azon kaptam magam, hogy egyre sűrűbben pislogok.
András már régóta mondogatta, hogy ez nálam valami ideges beidegződés.
Lehet, hogy igaza volt.
Akkor értettem meg végleg, egészen tisztán:
soha nem az ajándékokról szólt az egész.
Katalin számára Petra a család része volt.
Én viszont mindvégig idegen maradtam.
És ezen már semmi nem fog változtatni.
András közben kiment az erkélyre rágyújtani. Az üvegen át láttam az ismerős, kissé görnyedt alakját.
Bent pedig Katalin a vendégekre mosolyogva, jól hallhatóan megszólalt:
— Tudjátok, mit kaptam Esztertől tavaly? Kézkrémet. Egy teljesen egyszerű, olcsó kis krémet.
Valójában az a krém jó minőségű volt, és egyáltalán nem került kevésbe.
De nem javítottam ki.
Minek?
A vendégek udvariasan elmosolyodtak.
Valaki halkan fel is nevetett.
Én ekkor lenéztem a gyűrűre.
A kő fakón csillogott.
Az aranyozás több helyen lekopott.
Egy idegen tárgy volt, amelyet éveken át a saját ujjamon hordtam.
Alatta még halvány, világos csík is maradt a bőrömön.
Akkor minden indulat nélkül lehúztam.
Nem kapkodva.
Nem dühösen.
Csak két ujjal, lassan.
Odamentem Katalinhoz, és letettem elé a gyűrűt az ünnepi terítőre.
Pont a bögre mellé, amelyet Petra adott neki.
— Katalin, ez a maga gyűrűje. Emlékszik? Az esküvőnkön adta nekem, és azt mondta, viseljem büszkén. Én becsülettel hordtam ennyi éven át. Most visszaadom. Kerüljön olyanhoz, aki valóban örül majd neki.
Nyugodt hangon beszéltem.
Mégis mindenki meghallotta.
Katalin tekintete először a gyűrűre esett, aztán rám.
A döbbenettől még azt is elfelejtette, hogy megigazítsa a haját.
Lassan felemelte az ékszert, majd olyan erősen zárta ökölbe a kezét, mintha attól félne, valaki elvenné tőle.
Az arcán egyenetlen, vörös foltok jelentek meg.
Az asztal körül teljes csend lett.
Petra lesütötte a szemét.
Az egyik unokatestvér gépiesen felemelte az üres poharát, mintha inni készülne belőle, aztán úgy is maradt.
Ebben a pillanatban András visszajött az erkélyről.
Előbb az anyjára nézett, aztán rám, végül a gyűrűre, amely Katalin markában lapult.
Leült a helyére, és halkan megkérdezte:
— Mi történt itt?
Senki sem felelt.
Olyan sűrű hallgatás telepedett ránk, hogy a falon túlról még a szomszédok televíziójának zaja is átszűrődött.
Azóta eltelt egy egész tél.
A hó többször leesett, aztán elolvadt.
Én közben rendet raktam a szekrényben.
A helyen, ahol korábban a gyűrűs dobozka állt, most karácsonyfadíszekkel teli doboz pihen.
Katalin többé nem hívott fel.
Andrással viszont minden vasárnap beszélt.
A férjem egyedül járt hozzá.
Amikor hazatért, többnyire hallgatag volt, és az egész kabátjából házi sütemény illata áradt.
Néha csak ennyit mondott:
— Lehetett volna ezt másképp is, Eszter.
Én ilyenkor sosem vitatkoztam vele.
Talán tényleg lehetett volna.
Csak én azóta sem jöttem rá, hogyan.
A rokonságban megoszlottak a vélemények.
Voltak, akik szerint megaláztam egy idős asszonyt a saját ünnepén.
Mások viszont azt mondták, mindennek van határa, és nem lehet örökké használt, levetett holmikat adni valakinek, aztán még hálát is várni érte.
Ismerősöktől később visszahallottam, hogy Katalin mindenkinek panaszkodott. Azt mesélte, a menye botrányt rendezett, elveszítette minden tiszteletét, és szinte hozzávágta a családi gyűrűt.
De az ékszert nem dobta ki.
Visszatette ugyanabba a kis dobozba, ahonnan egykor előkerült.
Ezt később Mónika mondta el, aki továbbra is eljárt hozzá látogatóba, és kávézott vele a konyhában.
Az ujjam hamar megszokta, hogy nincs rajta gyűrű.
A nyoma eltűnt.
És ha az ember nem tudja, hogy valaha ott volt, már észre sem venné.
És tudják…
Én a mai napig biztos vagyok benne, hogy helyesen döntöttem.