Egy hét múlva beugrottam Katalinhoz néhány üres befőttesüveggel. Uborkát akart eltenni télire, és korábban megkért, hogy ha maradt otthon felesleges üvegünk, vigyem át neki.
Amikor megérkeztem, nála ült Mónika, a szomszédasszony. Az a fajta nő volt, aki hangosan nevetett, hangosan ítélkezett, és soha életében nem tanulta meg, hogy bizonyos gondolatokat jobb lenne magában tartani.
Mónika éppen az új, külföldi kávéfőzőből készült kávét kortyolgatta, közben pedig lelkesen mesélt:
— Képzeld csak, Katalin, az egyik ismerősöm anyósának a menye születésnapjára egy régi serpenyőt vitt ajándékba. A sajátját! Használtat! Még csak nem is szégyellte magát.
Katalin röviden felnevetett.
— Hát ez már tényleg mindennek a teteje. Semmi neveltetés.
— Én is megsértődtem volna — jelentette ki Mónika teljes meggyőződéssel, és ivott egy kortyot. — Borzasztó kellemetlen, amikor olyan holmit adnak az embernek, amit előtte már más nyúzott. Az ilyesmi megalázó.
Katalin mosolya egyetlen pillanat alatt eltűnt.
Szórakozott mozdulattal a füle mögé simította a haját, de abban a mozdulatban már nem volt ott az a megszokott, elégedett könnyedség. Aztán elfordította a fejét, és inkább az ablak felé nézett.
Én az előszobában álltam, a befőttesüvegekkel a kezemben, és egyetlen szót sem szóltam.
Mónika természetesen nem rólam beszélt. Mégis úgy éreztem, mintha minden mondata pontosan oda talált volna, ahová kellett.
Másnap reggel, munkába indulás előtt kinyitottam az ékszeres dobozomat.
Ott feküdt benne a gyűrű.
Ugyanaz a zavaros fényű kő. Ugyanaz a megkopott foglalat. Az az ékszer, amelyet Katalin hosszú éveken át viselt, mielőtt ünnepélyes arccal átnyújtotta nekem, és azt mondta:
— Családi ereklye. Viseld méltósággal.
Lehajtottam a doboz fedelét.
Nem vettem fel.
Néhány perc múlva mégis újra kinyitottam.
Végül az ujjamra húztam.
Aztán megint levettem, és beledobtam a táskámba. Csak úgy. Minden eshetőségre.
Körülbelül egy hónappal később megérkezett a meghívás Katalin jubileumi ünnepségére.
A korát soha nem mondta ki hangosan, így most sem kérdezte senki, hányadik születésnapról van szó. Az viszont hamar kiderült, hogy nagy vendégséget tervez: jött a kiterjedt rokonság, a szomszédok, a barátnők, mindenki, aki számított.
Sokat gondolkodtam az ajándékon. Végül egy drága, puha kasmírsálat választottam neki, mély meggyszínben.
Nem az első darabot vettem le a polcról.
Hosszasan nézelődtem, egymás után bontottam ki a különböző kendőket, végighúztam rajtuk az ujjaimat, összevetettem a színeket, a tapintást, az esésüket.
Valami igazán szépet szerettem volna adni.
Otthon gondosan becsomagoltam ünnepi papírba, és széles szalaggal kötöttem át.
Indulás előtt, már a kabátom mellett állva, újra elővettem a gyűrűt.
Ezúttal szándékosan húztam fel.
A megszokott módon lötyögött az ujjamon, a kő pedig megint oldalra fordult. Megigazítottam.
Akkor még nem sejthettem, hogy utoljára teszem ezt.
Katalinnál a nagy asztalt már nem is a konyhában, hanem a szobában terítették meg, mert a konyha ennyi vendéget képtelen lett volna befogadni.
Hófehér abrosz borította, előkerült az ünnepi étkészlet, a kristálypoharak, minden, amitől egy vendégség hivatalosan is fontossá vált.
Magának mindig tudott méltó ünneplést rendezni.
Az asztal körül András rokonai ültek, a szomszédok, Katalin barátnői, valamint a fiatalabb fia a feleségével, Petrával.
Petrát Katalin rajongásig szerette.
Csendes volt, mosolygós, soha nem mondott ellent. Katalin szemében maga volt a tökéletes meny.
A főétel után elérkezett az ajándékok ideje.
Katalin az asztalfőn ült, és olyan arckifejezéssel fogadta a csomagokat, mintha trónon ülő uralkodónő volna, aki alattvalói hódolatát veszi át.
Amikor rám került a sor, odanyújtottam neki a becsomagolt kasmírsálat.
Lebontotta róla a papírt, végigsimított az anyagon, majd kissé felvonta a szemöldökét.
— Csinos… Csak hát mit kezdjek vele? Ebben járjak piacra?
Azzal különösebb érdeklődés nélkül átdobta az ajándékot a széke támláján.
András eközben elmélyülten tanulmányozta a villáját, mintha semmi köze nem lenne ahhoz, ami éppen történik.
Utánam Petra következett.
Egy apró dobozt nyújtott át.
Amikor Katalin kinyitotta, egy teljesen hétköznapi fehér bögrét talált benne, rajta felirattal:
„A legjobb nagymamának.”
Olyan bögre volt, amilyet szinte bármelyik ajándékboltban meg lehet venni.
Katalin arca azonban abban a pillanatban felragyogott, amint meglátta.
— Petrácskám! Hát ez gyönyörű! Köszönöm, drágám!
Erősen a mellkasához szorította a bögrét, majd megcsókolta a menye feje búbját.
Petra zavartan elmosolyodott.