Egy zsebkendő volt az. Gyűrötten lapult a zseb mélyén, a sarkán elkenődött rúzsnyommal.
Két ujjam közé csippentettem, mintha valami fertőző tárgy volna, aztán szó nélkül beledobtam a szemetesbe. A tetejére krumplihéjat szórtam, hogy még véletlenül se kelljen újra meglátnom.
Andrásnak nem említettem meg.
Lefekvés előtt megint a gyűrűmet forgattam az ujjamon. Ahogy mindig, most is oldalra csúszott, én pedig gépiesen igazítottam rajta. Közben arra gondoltam, hogy régebben, amikor Katalin újabb csomaggal állított be, még maradt bennem egy halvány, ostoba várakozás. Hátha most más lesz. Hátha ezúttal tényleg nekem választott valamit.
De ez a várakozás addigra kihunyt belőlem.
Teljesen.
Nem sokkal a kerek születésnapom előtt Katalin váratlanul felhívott.
— Most aztán, Eszterkém, igazi ajándékot kapsz tőlem — közölte olyan hangon, mintha valami nagy titkot árulna el.
Aztán tartott egy rövid, hatásos szünetet, majd büszkén hozzátette:
— Nem holmi blúzocskát, hanem komoly dolgot. Olyat, aminek hasznát veszed.
Az ünnepségre már napokkal korábban készülni kezdtem. Összeállítottam pár salátát, csirkét sütöttem krumplival, és rendeltem egy mutatós tortát, tele bogyós gyümölcsökkel. Meghívtam a legközelebbi barátnőimet, a szomszédasszonyt, valamint András unokatestvérét is. Az asztal végre úgy nézett ki, ahogy egy ünnepi asztalnak ki kell néznie: friss terítő, csillogó poharak, szépen hajtogatott, mintás szalvéták.
Katalin mindenkinél később érkezett.
A kezében egy nagy dobozt cipelt. A kartont összevissza ragasztószalag tartotta egyben, a tetején pedig egyszerű madzag feszült, mintha valami sietve összekötözött lomot hozott volna a padlásról.
Letette egyenesen az asztal közepére, félretolta vele a salátástálat, majd ünnepélyes arccal kijelentette:
— Ez a tiéd, Eszterkém. Már régóta oda akartam adni, csak valahogy sosem jutottam el odáig.
Kibogoztam a madzagot, lehúztam a ragasztót, és felnyitottam a dobozt.
Egy kávéfőző volt benne.
Csakhogy korántsem új.
A burkolatán hosszú karcolás húzódott végig, az alján pedig sötét, beszáradt kör maradt a régi kávéfoltok után. Óvatosan felemeltem a fedelét.
A víztartály belsejében odaszáradt kávézacc feketéllt.
A krómozott fogantyún pedig zsíros ujjlenyomatok csillogtak.
Nem kellett találgatnom, ki használta utoljára. Katalin nyoma volt rajta, félreismerhetetlenül.
— Egyébként cappuccinót is tud készíteni! — jelentette ki anyósom büszkén, mintha legalábbis valami különleges kincset tett volna elém. — Én most vettem magamnak egy újabb modellt, külföldit. Ezt meg sajnáltam kidobni. Még sokáig elmegy, jó kis gép. Használd egészséggel.
Végignéztem a vendégeken. Júlia hirtelen nagyon elmélyülten kezdte tanulmányozni a tányérját. András unokatestvére mozdulatlanná dermedt, mintha nem tudná, illik-e megszólalnia. András pedig az asztal túlsó végén ült, és különösebb érdeklődés nélkül turkálta a salátáját a villájával.
— Köszönöm — mondtam csendesen, és visszacsuktam a dobozt.
Amikor véget ért az ünnepség, és a vendégek lassan szedelőzködni kezdtek, Júlia még maradt egy kicsit. Együtt pakoltunk el: ő mosogatott, én pedig óvatosan törölgettem a poharakat.
Sokáig egyikünk sem szólt. Végül Júlia törte meg a csendet.
— Ezt most komolyan gondolta? — kérdezte halkan. — Tényleg azt hitte, hogy ezt a kávéfőzőt ajándékként odaadhatja neked?
— Teljesen komolyan gondolta — feleltem.
— És te ezt mind lenyeled?
Csak megvontam a vállam. Nem volt mit mondanom. Vagy inkább: túl sok mindent lehetett volna, és egyik sem változtatott volna semmin.
Később, este mégis úgy döntöttem, beszélek Andrással. Ő a televízió előtt terpeszkedett, a pulóverét szinte az álláig felhúzva, lábát a puffra téve nézett valami filmet.
— András, beszélnünk kell anyádról.
Először még csak felém sem fordult igazán.
— Már megint mi történt?
— Az történt, hogy a vendégek előtt átadott nekem egy koszos, használt kávéfőzőt.
Fáradt pillantással nézett rám, mintha én lennék az, aki apróságokból csinál ügyet.
— Jó, hát nem mosta el. És akkor mi van? A lényeg, hogy szívből adta, Eszter.
Néhány másodpercig hallgatott, aztán kimondta azt a mondatot, amelyet már túl sokszor hallottam tőle:
— Ő az anyám. Ennyi elég.
Aznap este levettem a gyűrűmet, és letettem az éjjeliszekrényre. Nem azért, mert ünnepélyesen elhatároztam, hogy többé nem hordom. Egyszerűen csak beszappanoztam a kezem, lehúztam az ujjamról az ékszert… aztán nem vettem vissza. Talán megfeledkeztem róla. Vagy talán egyáltalán nem.