A jobb kezem gyűrűsujján viselt gyűrű, benne az a fakó, áttetsző kővel díszített fej, kissé nagy volt rám. Folyton oldalra fordult, én pedig észre sem véve igazgattam vissza a helyére. Az ékszert az esküvőnk napján kaptam Katalintól. Lassan lehúzta a saját ujjáról, rálehelt a kőre, a ruhaujjával megdörzsölte, majd ünnepélyesen felém nyújtotta.
— Családi darab. Vigyázz rá, Eszterkém.
Az ő középső ujján tökéletesen állt, nálam viszont csak a gyűrűsujjamra ment fel, ott is lötyögve. Soha nem derítettem ki, valódi ametiszt volt-e benne, vagy csak egyszerű, színezett üveg. Igazából nem is számított. Felvettem, mert így illett. Mellettem András boldogan mosolygott, én pedig nem akartam azzal kezdeni a házasságunkat, hogy visszautasítom az anyja ajándékát.
Akkoriban egyébként sem nagyon lehetett elrontani a kedvemet. Szerelmes voltam, szinte esztelenül, őszintén boldognak éreztem magam, és annyira tapasztalatlan voltam, hogy a figyelmeztető apróságok fölött könnyedén elsiklottam.
Az anyósom, Katalin, különös asszony volt. Alacsony termetű, vékony, inas nő, mintha csupa feszes izomból és megfeszített idegből rakták volna össze. Gyorsan mozgott, lágy hangon beszélt, és valahányszor úgy érezte, fölényben van, egy jellegzetes mozdulattal a füle mögé simított egy hajtincset. A haját meleg, gesztenyés árnyalatra festette, olyanra, amely egy érlelt konyak színére emlékeztetett, bár ő maga sokkal egyszerűbb italokat kedvelt.
Az öltözködése sem volt hétköznapi. Bő, férfias szabású inget hordott nadrág fölött, és olyan magabiztossággal viselte, mintha a divatnak eleve így kellett volna kinéznie. Be kellett látnom: rajta ez a stílus valóban működött.
András egyáltalán nem hasonlított az anyjára. Magas volt, kissé görnyedt tartású, a feje búbján már ritkulni kezdett a haja, és ha megérezte, hogy vita közeleg, azonnal a szemöldöke alól kezdett nézni. Veszekedni nem szeretett, dönteni még kevésbé.
— Ugyan, anya…
— Ugyan, Eszter…
Többnyire ennyiben ki is merült minden próbálkozása, hogy bármit elrendezzen.
Idővel hozzászoktam Katalinhoz. Ahhoz, hogy előzetes telefon nélkül állít be. Ahhoz, hogy tanácsokat osztogat, amelyekre senki sem kérte. Ahhoz is, hogy belépés után szinte azonnal kinyitja a hűtőt, és rosszalló arccal szemrevételezi, mi van benne. Lassan még a különös ajándékait is megtanultam elviselni.
Most éppen ezekről szeretnék beszélni.
Az egyik születésnapomon, amely sem kerek évforduló, sem különösebben ünnepi alkalom nem volt, Katalin egy csinos, márkás papírtáskával érkezett. Szalag is díszítette, úgyhogy egy pillanatra őszintén meglepődtem.
„Lehetséges, hogy most tényleg örömet akar szerezni?” — villant át rajtam.
A táskából egy világos bézs, selyemblúz került elő, gyöngyházfényű gombokkal. Valamikor biztosan drágának és elegánsnak hatott. Csakhogy a könyökénél jól látható kávéfolt éktelenkedett, a hátán apró bolyhok ültek meg az anyagon, a gallér szélén pedig alapozó nyoma sötétlett.
Ráadásul egészen biztosan nem az enyém.
— Alig hordtam — jelentette ki Katalin elégedett mosollyal, miközben megszokott mozdulatával hátrasimította a haját. — Gondoltam, neked jó lesz. Te úgysem tartozol azok közé, akik mindenáron a divat után futnak.
András az ablak mellett állt, a telefonját bámulta. Még csak felénk sem pillantott.
Én alaposan megnéztem az ajándékot, a tekintetem egy pillanatra megállt a folton, aztán nyugodtan visszahajtogattam a blúzt a táskába.
— Köszönöm, Katalin. A kertben biztosan hasznát veszem. Ágyást kapálni éppen megfelelő lesz.
Az arcán átsuhant valami alig észrevehető csalódottság. Valószínűleg lelkesedést várt, hálálkodást, vagy legalább azt, hogy azonnal felpróbálom. Csakhogy addigra már régen feladtam a reményt, hogy egyszer majd valóban új, nekem szánt ajándékkal lep meg.
Minden, amit tőle kaptam, valaki más után maradt. Más test melege, más illata, más élete tapadt hozzájuk.
Később, amikor kipakoltam a táskát, a mellzsebben egy használt holmira bukkantam.