A folttisztítótól.
Gábor tátott szájjal meredt rám. Úgy nézett ki, mintha nemcsak egy kő omlott volna össze a szeme előtt, hanem vele együtt az egész, gondosan felépített világképe is.
— Hogyhogy… kifakult? — kérdezte suttogva, elfehéredett ajkakkal. — Hiszen ez ékszer…
— Ez egy aluljárós bódé, Gábor — vágtam közbe. — Rád sóztak egy befestett üvegdarabot sárgaréz foglalatban, amit nagyjából körömlakkal kentek le, hogy előkelőbbnek hasson.
Kikapta a gyűrűt a kezemből, egészen közel emelte az arcához, aztán az ujjával dörzsölni kezdte, mintha puszta akaraterővel vissza tudná csalogatni belé a vörös ragyogást. Az üveg azonban csak halkan megcsikordult, és továbbra is árulón átlátszó maradt.
— Húszezer… — motyogta, miközben leereszkedett a kád szélére. — Huszonháromezer-kétszáz forint…
— És ehhez számold hozzá a tönkretett fehérneműt is — tettem hozzá könyörtelenül, mert ha már omlik a birodalom, omoljon rendesen. — Meg a trikót. És azt hiszem, az utolsó ép idegszálaimat is.
Most már tényleg szerencsétlennek látszott. Nem annak a színpadias mártírnak, aki az előbb még sértett méltósággal vonaglott, hanem egy embernek, akit a valóság elég csúnyán pofon vágott. Néztem, és lassan elszivárgott belőlem a düh. A helyét valami kesernyés, szorító sajnálat vette át ez iránt a nagyra nőtt gyerek iránt.
— Én csak… fontosnak akartam látszani — szólalt meg halkan, anélkül hogy rám nézett volna. — Érted, Anna? Hogy ha rám néznek, azt gondolják: na, ez komoly ember, vele számolni kell.
Felvettem a lavórt a vörös löttyel, és egy mozdulattal a vécébe öntöttem. A víz hangos, szinte panaszos kortyogással nyelte el a piros zavarosságot, vele együtt a „rangot”, a művezetői álmokat és azt a bizonyos huszonháromezer-kétszáz forintot is.
— Kelj fel, Császár — nyújtottam felé a kezem. — Menjünk vacsorázni, kihűlnek a fasírtok.
— És az alsógatyák? — nézett rám tanácstalanul.
— Dobd ki őket. Veszek neked újakat. Kéket. Pont illeni fognak ehhez a mély, férfias bánathoz.
Már az ajtónál jártam, amikor még visszaszóltam:
— A blokkot azért ne dobd ki.
— Miért? — kapta fel a fejét reménykedve. — Visszavisszük? Balhézunk?
— Dehogy. Bekeretezzük, és ha egyszer elkészül az erkély, kirakjuk oda. Emlékeztetőnek. Hogy tekintélyt nem aluljáróban vesz az ember, és a tiszteletet nem az ujján hordja.