Próbáltam lecsillapítani a mellkasomban vadul verő szívemet. Ebben az abszurd jelenetben benne volt az egész közös életünk: filléres, értelmetlen kiadások, nagyra fújt álmok, amelyek az első hétköznapi akadálynál darabokra hullanak, meg az örökös küzdelem valami teljesen menthetetlen kacatért.
— Mutasd — mondtam végül, és felé nyújtottam a tenyeremet.
— Mit?
— A gyűrűt. Vedd elő azt a nagy „Császárodat”.
Gábor a nedves, kivörösödött kezét beletörölte a pólójába, amivel azt is sikerült végleg tönkretennie, aztán matatni kezdett a farmerzsebében. Kisvártatva a markomba ejtette a kincset. Két ujjal fogtam meg, mintha nem ékszer volna, hanem valami mérgező bogár.
Súlyos darab volt. A sárga fém túl harsányan csillogott ahhoz, hogy komolyan aranynak lehessen nézni, középen pedig egy mogyorónyi, vérvörös kő meredt ki belőle.
— Gábor — emeltem a lámpa alá, hunyorogva a vakító csillanásoktól. — Te egészen biztos vagy benne, hogy ez arany?
— Hát persze! — sértődött meg rögtön, és még a mellkasát is kidüllesztette. — Benne van a próba! Meg a blokk is megvan, láttad te is!
— És a kő?
— Rubin! Jó, szintetikus, de attól még igazi rubin!
Ránéztem a kőre, aztán a lavórra, amelyben vörös vízben úsztak a „bársony” cafatai, majd ismét a gyűrűre. Volt valami gyanúsan bágyadt abban a csillogásban, mintha maga a kő is belefáradt volna abba, hogy drágakőnek tetteti magát.
— Add csak ide egy pillanatra — mondtam, és leemeltem a polcról egy régi fogkefét.
— Mit művelsz? — rémült meg Gábor, és megpróbálta elkapni a csuklómat. — Összekarcolod!
— Tudományos vizsgálatot végzek.
A gyűrűt a csap alá tartottam, és nekiláttam súrolni a „rubint” a fogkefével, egyáltalán nem kímélve. Először semmi látványos nem történt. Aztán a kő felszínéről halvány rózsaszín csík indult meg, belekeveredett a szappanos habba, és vékony patakként folyt le a lefolyó felé. Egy perc sem telt bele, és a nagy, vörös „rubin” átlátszó lett, tiszta és színtelen, mint egy újszülött könnye.
Mindketten némán bámultuk az olcsó, sárga foglalatban ülő, teljesen színtelen üvegdarabot. Az egész „császári” pompa egyszerűen lemosódott róla, és eltűnt a mosdóban, minket pedig ott hagyott a lecsupaszított valósággal.
— Hát megvan a rejtély nyitja — közöltem, miközben megtöröltem a kezemet a törölközőben, a fogkefét pedig visszadobtam a pohárba. — Nem a doboz festette ilyen vörösre a vizet. A te „Császárod” engedte ki a színét.