— Ő a férjem! — jelentette ki büszkén az anyósa. — Gábor apja!
— Igen, ő István, nyugodjék békében — bólintott Eszter. — De akkor ez itt kicsoda?
Ezzel előhúzott egy másik, csoportképet: régi szomszédok ültek rajta egy pikniken, pokrócokon, kosarakkal, nevetve.
Ilona arca egy pillanat alatt megmerevedett.
— Az… hát… a szomszédok. Zoltán bácsi.
— Zoltán bácsi — ismételte Eszter lassan. — Ugyanaz a Zoltán bácsi, aki olyan gyakran ugrott be magához „teázni”, amikor István üzleti úton volt? Akiről annak idején az egész utca suttogott, Ilona?
— Mit hordasz itt össze, te aljas nő?! — Ilona arca rákvörösre váltott.
— Nézze csak meg rendesen — Eszter szinte az orra elé tolta a fényképet. — Nézze meg Zoltán bácsit. Aztán nézzen rá Gáborra.
— Várjunk csak… — hajolt közelebb az egyik koma, összehúzott szemmel. — Tényleg van benne valami. Zoltánnak is ilyen kis púpos, görögös orra volt. Meg az a gödröcske az állán… pont, mint Gábornak.
— Úgy bizony! — vágta rá Beáta néni. — Zoltán híres szoknyavadász volt! Én még emlékszem, hogy Ilonához is átjárogatott!
A szoba egyszerre felbolydult. Valaki kuncogni kezdett, más halkan füttyentett, és a vendégek arcán látszott: a darabkák hirtelen összeálltak. Gábor némán meredt az anyjára.
— Anya? — kérdezte rekedten. — Ez igaz?
— Gáborkám, ne hallgass rá! Hazudik!
— Nincs itt már mit hallgatni — csapta össze Eszter az albumot. — Az én gyerekeim az én családomra ütöttek: pisze orr, világos haj. Te viszont, Gábor, mintha Zoltán bácsi másolata lennél. Úgyhogy ne a gyerekeket hurcold DNS-vizsgálatra, hanem menj el szépen te, meg az anyád. Talán végre kiderül, honnan is van az a nagyra tartott, „nemesi” orrod.
A mondat után olyan csend lett, mintha mindenki visszatartotta volna a levegőt.
Márk lassan felállt az asztaltól.
— Hát akkor, „apa”, válást akartál? Megkapod.
— Fiam… — nyögte Gábor.
— Nem vagyok a fiad. Húsz éven át zabigyereknek neveztél. Eltűrtem, mert anya erre kért, de ennek most vége.
Azzal kiviharzott, az ajtó nagyot csattant mögötte. Anna szinte azonnal felpattant utána.
— Minket kakukkfiókáknak hívtál? Akkor számodra nem is létezünk. Ég veled.
Ő is eltűnt a testvére után.
A nappaliban csak a vendégek maradtak, meg Gábor, aki úgy roskadt össze, mintha kihúzták volna alóla a talajt, és mellette Ilona, aki szapora levegővétellel kapaszkodott a szék támlájába. Eszter töltött magának egy tele pohár pezsgőt, és egyetlen hajtásra kiitta.
— Gábor — szólalt meg végül. — Huszonöt éven át csipkedtél, gyanúsítgattál, mérgezted az életemet. Én meg tűrtem a gyerekek miatt. Azt hittem, ostoba vagy, féltékeny, de mégiscsak a férjem, az apjuk. Csakhogy te nem ostoba vagy. Te aljas vagy.
— Eszter, bocsáss meg! — kapott a keze után Gábor. — Részeg voltam! Elment az eszem! Anyám beszélt tele hülyeségekkel! Én szeretlek!
— Ne érj hozzám — rántotta el a kezét Eszter. — A szeretet bizalom, Gábor. Te pedig borítékban küldted el egy laborba.
Aztán a vendégek felé fordult.
— Elnézést mindenkitől. Ma nem lesz ünneplés.
Majd ismét a férjére nézett.
— Pakolj össze. Vidd magaddal anyádat is, lesz miről beszélgetnetek: görög orrokról, Zoltán bácsiról, meg a családi titkokról.
— Hová menjek? — tört ki Gáborból. — Ez közös lakás!
— Közös? — Eszter keserűen felnevetett. — Úgy látszik, a kapzsiságod mellé emlékezetkiesés is társult. Ezt a lakást a szüleimtől kaptam ajándékba, még az esküvőnk előtt. Te itt csak be vagy jelentve, és ilyen viselkedés után nem sokáig maradsz az.