Gúnyos, diadalmas félmosollyal tépte fel a boríték szélét. Az ujjai remegtek az izgatottságtól: azt hitte, most végre porrá zúzza Esztert, megsemmisíti mindenki előtt, ő pedig ott marad egyedül a háromszobás lakásban, mint győztes. Kihúzta a hajtogatott papírlapot, kisimította, feltette a szemüvegét, és olvasni kezdett.
A nappalira olyan csönd telepedett, mintha temetésen lettek volna. Gábor arca lassan átváltozott: előbb bíborszínű lett, aztán foltok jelentek meg rajta, a szeme elkerekedett, majdnem kiesett a helyéről.
— Na? — Ilona nem bírta tovább. — Mi van benne, fiam? Nulla százalék, ugye? Én megmondtam!
Gábor azonban egy szót sem szólt. Csak lassan leereszkedett a székre, mintha hirtelen kiment volna belőle minden erő.
— Gábor? — kérdezte ijedten Csaba, a keresztkomája. — Rosszul vagy?
Eszter odalépett az asztalhoz. Nem sírt. Belül már akkor kiégett benne valami, amikor a férje az előbb „kakukkfiókáknak” nevezte a gyerekeiket. Felemelte a lapot.
— Akkor hallgassuk meg rendesen — mondta hangosan, tisztán, mintha valami hivatalos gyűlésen olvasna fel. — „Genetikai szakértői vélemény. Gábor apaságának valószínűsége fia, Márk esetében 99,9 százalék. Gábor apaságának valószínűsége lánya, Anna esetében 99,9 százalék.”
A DNS-eredmény úgy csapódott a társaság közepébe, mint egy gránát. A magát felszarvazottnak képzelő férfi ott ült megsemmisülve.
Ilona szája kinyílt, aztán becsukódott, majd újra kinyílt. Pont úgy nézett ki, mint egy partra vetett hal.
— Hogyhogy? — suttogta. — Kilencvenkilenc? Ez… ez nem lehet! Tévedtek! A laborban összecserélték a mintákat!
— Nem, anya — felelte Eszter jéghideg hangon. — Ez nem laborhiba. Ez a maga és Gábor beteges gyanakvása.
Gábor a tenyerébe temette az arcát, a válla rázkódott. Most értette meg igazán, mit tett. Az egész rokonság, a barátok és a szomszédok szeme láttára alázta meg a feleségét, akit huszonöt éven át vádolt. Megalázta a saját gyerekeit is, akiket idegennek bélyegzett. És ami számára a legelviselhetetlenebb volt: kiderült, hogy végig tévedett.
Azt hitte, az a boríték az ütőkártyája lesz. Belépő egy új, szabad életbe, Eszter és a „koloncok” nélkül. Ehelyett a papír ítéletként hullott vissza rá.
— Apa — Márk hangja remegett a dühtől. — Te tényleg megcsináltattad ezt a vizsgálatot? Titokban mintát vettél tőlünk?
— Márk, én… — Gábor felemelte a fejét, szánalmas látványt nyújtott. — Én csak azt gondoltam… Hát nem is hasonlítasz rám!
— Kire nem hasonlít? — pattant fel Anna. — Rád? Hála az égnek! Mert te erkölcsileg egy roncs vagy!
— Anna, ne merj így beszélni az apáddal! — visította Ilona. — Ezt az egészet Eszter rendezte meg! Lefizette az orvosokat!
Eszter erre halkan felnevetett.
— Ilona, soha nem jutott eszébe megkérdezni, miért nem hasonlítanak Gáborra?
— Mert nem tőle vannak! — csattant fel az anyósa. — Nálunk ilyen a vérvonal! Görögös orr, kis púp az orrnyergen! Ezeknek meg krumpliorruk van!
Eszter nagyot sóhajtott, odament a szekrényhez, és elővett egy régi, bársonykötésű fényképalbumot.
— A minap rendet raktam — mondta, miközben kinyitotta az albumot. — És találtam néhány fiatalkori képet magáról, Ilona.
Kiemelt belőle egy fekete-fehér fotót; a képen a fiatal Ilona egy férfival állt átkarolva.