— Ha kell, bíróságon intézem el, és pillanatok alatt kijelentetlek innen mint volt családtagot.
Ez már övön aluli találat volt. Gábor arcáról lefutott a vér: valóban elfelejtette, honnan indult. Annyira megszokta, hogy mindent a magáénak tekint, hogy kiment a fejéből: annak idején szinte egy váltás ruhával költözött ide.
Fél óra sem telt bele, a lakás kiürült. Gábor és Ilona úgy kullogtak ki, mint két elvert kutya. A férfi egy sporttáskát cipelt, benne néhány alsónadrággal, zoknival meg inggel, az anyja pedig apró, ideges léptekkel tipegett mögötte, és megállás nélkül jajveszékelt:
— Micsoda szégyen! Öreg napjaimra ezt kellett megérnem! Hát van még igazság a világon?
A vendégek némán szedelőzködtek. Senki sem mert Eszter szemébe nézni. Mindannyian érezték, milyen kínos, hogy végig ott ültek az asztalnál, és hallgatták ezt az őrületet. Csak Eszter két barátnője, Anna és Réka maradt ott, hogy segítsen rendet tenni.
— Te aztán nem apróztad el, Eszter — jegyezte meg Anna, miközben az összekapart franciasalátát a szemetesbe borította. — Ez a Zoltán bácsis rész… hát, az nagyot szólt. Mondd, tényleg lehet benne valami?
Eszter vállat vont, közben habos szivaccsal mosta az egyik tányért.
— Ki tudja? De hát nézz rá. Tiszta Zoltán, még a pocsék természete is ugyanaz.
Aztán megtörölte a kezét, elővett egy tiszta poharat, és töltött magának még egy kevés pezsgőt.
— Na, lányok… igyunk a szabadságra.
— A szabadságra! — koccant össze a három pohár.
Eltelt egy hónap. Gábor az anyjánál húzta meg magát, egy kétszobás lakásban, szűkösen, sértődötten, állandó feszültségben. Ilona reggeltől estig rágta a fülét:
— Megszégyenítetted az anyádat! Elveszítettél egy lakást! Most mégis miből fogunk élni, az én nyugdíjamból?
Zoltán bácsiról nem beszélt. Egy szót sem. Gábor viszont észrevette, hogy a régi családi albumokat eltüntette a szekrény mélyére, mintha a fényképek is vallomást tehetnének ellene.
Márk és Anna sem akartak többé kapcsolatot tartani az apjukkal. Mindenhol letiltották. Gábor próbálkozott telefonhívásokkal, üzenetekkel, fenyegetőzéssel, könyörgéssel, még sírással is, de semmire sem ment vele.
Előző este Eszter ajtaja előtt jelent meg. Borostás volt, gyűrött, a kabátjából áporodott alkoholszag áradt. A folyosón állt, és rekedt hangon beszélt az ajtón keresztül.
— Eszter… nyisd ki. Szeretlek, hát érted? Hibáztam, na. Ki nem hibázik? Én mindent megbocsátok!
A túloldalon rövid, keserű nevetés hallatszott.
— Te bocsátasz meg? Gábor, neked maradt még lelkiismereted? Vagy azt sem kaptad meg Zoltán bácsitól?
Kinyitotta az ajtót, de csak résnyire. A kezében egy nylonszatyor volt.
— Tessék. A régi horgászbotjaid. A kamrában hagytad őket.
— Eszter, engedj be… megváltozom, esküszöm!
Eszter hosszan nézett rá. Nem volt benne harag, inkább valami hideg, végleges fáradtság.
— A szeretet nem az, hogy az ember huszonöt éven át idegen vonásokat keres a saját gyerekei arcán. Te ezt csináltad. Most pedig menj, és keresd máshol az életed értelmét.
Becsukta az ajtót. Aztán nekidőlt háttal, és csak hallgatta a csendet. A lakásban senki sem morgott, senki sem csoszogott, senki sem dünnyögte, hogy túl sós a leves. És ami a legfontosabb: senki sem nézett gyanakodva a gyerekekre.
Tiszta volt minden. Világos. Nyugodt.
Eszter kiment a konyhába, teát töltött magának, majd az ablakhoz lépett. Lent, a ház előtt Gábor komoran botorkált a megálló felé, kezében a horgászbotokkal.
Sajnálta volna? Nem. Az ostobaságot nem siratni kell, hanem megtanítani rá, mennyibe kerül. Gábornak ez a lecke a lakásába és a családjába került. Drága ár egy DNS-tesztért, de legalább az eredmény kétségbevonhatatlan lett.