– …ha ma velem tart, és együtt megünnepeljük a születésnapomat.
– Jaj, hát akkor szívből gratulálok! – kapta a szája elé a kezét Anna, és zavartan elmosolyodott. – Így legalább az ajándék is jókor érkezett. Természetesen örömmel maradok. Mondja csak, miben segíthetek?
Máriával ketten láttak neki a terítésnek. Amíg előkerültek a tányérok, poharak, evőeszközök, Anna valahogy felengedett, és észre sem vette, mikor kezdett el őszintén beszélni magáról. Elmesélte, hogy fiatal, tapasztalatlan főiskolásként hitt egy nős férfinak, aki szép szavakkal elhitette vele, hogy komolyan gondolja. Aztán Anna teherbe esett, a férfi pedig nem vállalt semmit: rávette, hogy „oldják meg” a helyzetet, ő vitte be a kórházba, ő fizette ki az egészet, majd nem sokkal később eltűnt az életéből. Később Anna már nem tudott gyermeket szülni, és talán éppen emiatt hagyta el a volt férje is.
Mire az asztal teljes pompájában állt, megszólalt a csengő. Anna sietett ajtót nyitni. A küszöbön egy negyven év körüli, magas, jókedvű tekintetű férfi állt.
– Jó napot! Márk vagyok, Mária fia – mutatkozott be barátságosan.
– Jó napot, Anna vagyok, én lakom itt – felelte a nő. – Fáradjon beljebb.
Az ünnepi vacsora meglepően vidámra sikerült. Lászlót köszöntötték, egészséget, nyugalmat és minden jót kívántak neki, de közben annyit nevettek, hogy Anna rég nem érezte ilyen könnyűnek a szívét. Márk különösen jó társaságnak bizonyult. Szinte kifogyhatatlan volt történetekből: régebben geológusként dolgozott, most pedig kamionsofőrként járta az országot, így bőven akadt mit mesélnie.
Annának eleinte furcsa volt az egész. Előző nap még alig tudott valamit ezekről az emberekről, most pedig ott ült közöttük, mintha mindig is a családhoz tartozott volna.
Néhány óra múlva László és Mária visszavonultak a szobájukba. Márk ekkor Annára nézett, és könnyed hangon megkérdezte:
– Nincs kedve sétálni egyet? Közben mesélhetne magáról. Én sem járok ide túl gyakran, magát pedig most látom először. Nekem a városban van lakásom, sokat vagyok úton, anyám viszont semmi pénzért nem költözne el innen. Megsúgom, szerintem egy kicsit szerelmes Lászlóba, és ahogy elnézem, ez fordítva sincs másként – nevetett fel. – Én meg állandóan távol vagyok. Így aztán mondja meg, hogyan nősüljön meg az ember? Egyszer már volt feleségem, még akkor, amikor geológus voltam. Amíg én terepen dolgoztam, valaki más szépen elfoglalta a helyemet.
A tél éppen csak megérkezett a városba. Minden fehéren derengett, nagy, puha pelyhekben hullott a hó, a levegő mozdulatlan volt, szél sem rezdült. Anna és Márk órákon át rótták az utcákat, mégsem fáztak. Beszélgettek, nevettek, néha hosszabb csendekben mentek egymás mellett, és ezek a csendek sem voltak kínosak. Késő este váltak el.
Három nappal később Márk közölte vele, hogy útra kell indulnia.
– Sokáig lesz távol? – kérdezte Anna, és maga is meglepődött, mennyi aggodalom csendült a hangjában.
– Nem. Csak egy hét, aztán jövök vissza – felelte a férfi. – Megvársz?
– Persze – mondta halkan Anna. – Nagyon foglak várni.
Így kezdődött közöttük minden. A kezdeti vonzalomból hamar valódi, erős szerelem lett. Összeházasodtak, Anna Márkhoz költözött, egy év múlva pedig megszületett a kis Levente. Amikor Márk hosszabb fuvarra indul, Anna a fiával időnként visszatér a régi társbérleti lakásba. Ott valahogy gyorsabban telnek a várakozás napjai. Mária és László pedig rengeteget segítenek, és rajongva szeretik a kisfiút. Leventének keresve sem lehetne jobb vigyázókat találni.