A férjem rokonságát legszívesebben úgy szeretem, ha közben tisztes távolság választ el tőlük.
Könyvelő vagyok, ezért a rendhez, a pontos számokhoz és a tárgyilagos tényekhez szoktam. A férjem, Gábor, ebben teljesen hasonlít rám. Nyugodtan élünk, de ha valaki megpróbál a nyakunkra telepedni, azt gyorsan és végleg rendre utasítjuk.
Gábor unokatestvére, Erika, nemrég vett magának egy kis telket. Hangos asszony, szereti magát bőkezű háziasszonynak mutatni. Csakhogy az ő híres vendégszeretete valahogy mindig mások pénztárcájából volt finanszírozva.
Pénteken csörgött a telefonom.
— Krisztikém! — harsogta Erika a kagylóba. — Balázzsal elkészültünk a verandával, vettünk grillsütőt is. Holnap várunk benneteket! Olyan lakomát csapunk, hogy megnyaljátok mind a tíz ujjatokat!
Üres kézzel vendégségbe menni nem szokásom.
Másnap reggel Gáborral előbb kimentünk a piacra. Vettünk három kiló gyönyörű sertéstarját, egy vödör kész pácot, friss uborkát, paradicsomot, zöldfűszereket és gyümölcsöt.
Aztán egy boltban még hozzátettünk háromféle sajtot, édességet és egy üveg drága italt is. A szatyrok alig bírták a súlyt. Én teljesen ésszerűen gondolkodtam: rendesen megebédelünk, ami pedig megmarad, az este jól jön majd a házigazdáknak.
A telken Erika fogadott bennünket. A kiskapunál állt, csípőre tett kézzel, olyan arccal, mintha tapsviharra számítana.
— Jaj, hát minek hoztatok ennyi mindent? — csicseregte.
A következő pillanatban azonban már ki is kapta Gábor kezéből a legnehezebb szatyrot.
— Gyertek, üljetek az asztalhoz!
Felmentünk az új verandára.
A nagy faasztalon árván hevert három salátalevél és egy apró csokor kapor. Ezen kívül semmi. Egyetlen falat sem.
Balázs, Erika férje, még köszönni sem nagyon méltóztatott. Fontoskodva felkapta a húsunkat, begyújtotta a parazsat, és elkezdte nyársra húzni a darabokat. Úgy viselkedett, mintha saját kezével ejtette volna el azt a disznót az erdőben.
Ebéd közben Erika megállás nélkül önmagát dicsérte a pompás vendéglátás miatt.
— Egyetek csak, gyerekek, egyetek! — mondogatta leereszkedő hangon, miközben Gábor elé tolta a tányért a mi sajtválogatásunkkal. — Vendéget fogadni tehetség kérdése. Ti, városi számkukacok, egész nap papírok fölött görnyedtek. Legalább nálam végre rendes ételhez juttok!
Felszúrtam a villámra egy darabot abból az uborkából, amelyet mi vettünk.
— Ebben igazad van, Erika.