– Magát meg, ha jól tudom, senki sem kérdezte – vágta oda Anna ugyanolyan élesen.
– Higgye el, valamennyit azért sejtek az ilyesmiről – felelte László nyugodtan.
– Ha már ilyen bölcs embernek tartja magát, akkor árulja el, miért itt lakik ebben a nyomorúságos társbérletben? – Anna szavaiból már ömlött a keserűség, és úgy látszott, képtelen megálljt parancsolni magának.
Mária jelentőségteljes pillantást váltott a szomszéddal, aztán jobbnak látta, ha félrevonul. Csendben visszament a saját szobájába, mielőtt még nagyobb baj kerekedett volna. Anna pedig nagyot csapva bevágta maga mögött az ajtót, majd lerogyott a kanapéra.
„Még hogy konyhai bölcselő… ott ül, észt oszt, és még ő akar engem megtanítani az életre” – fortyogott magában, miközben a dühe mellett az éhség is marta.
Körülbelül egy óra telt el. Anna lassan lecsillapodott. A laptop képernyőjét bámulta, de a gondolatai újra meg újra visszakanyarodtak a történtekhez. Eszébe jutott az is, hogy azt a sonkát már ki tudja, mikor vásárolta; nem is akarta elképzelni, mivé válhatott odabent a hűtőben. Ettől aztán még rosszabbul érezte magát.
„Fogtam magam, és minden ok nélkül megbántottam Máriát. Pedig akár az anyám is lehetne. Teljesen szétmentek az idegeim. Ha így folytatom, lassan olyan leszek, mint valami örökösen veszekedő, hisztérikus nő. Biztosan ezt gondolják rólam. Bocsánatot kell kérnem” – határozta el végül.
Máriát a konyhában találta.
– Ne haragudjon rám, Mária – kezdte halkan. – Fogalmam sincs, mi ütött belém. Egyszerűen túl sok minden szakadt rám mostanában… És Lászlónak igaza volt.
A szomszédasszony elmosolyodott, majd gyengéden átkarolta Annát.
– Előfordul az ilyen, Annácska. Én értettem, hogy nem igazán nekem szólt. Ülj csak ide az asztalhoz, igyunk egy teát. Van sütemény is, meg néhány szem bonbon. De tudod, Annácska, Lászlótól is illene bocsánatot kérned. Őt aztán igazán érdemtelenül bántottad meg. Mert ő valóban professzor volt, egyetemen tanított. Régen nagy, szép lakása volt a belvárosban, és szerette a munkáját is. Csakhogy… – Mária elhallgatott egy pillanatra, mintha erőt gyűjtene. – Minden megváltozott, amikor a felesége megbetegedett. Rosszindulatú daganatot találtak nála az agyban. Itthon az orvosok nem vállalták a műtétet, azt mondták, már késő. László azonban nem nyugodott bele. Talált egy izraeli klinikát, ahol hajlandók voltak megoperálni. Csakhogy rengeteg pénz kellett hozzá. Ő belekapaszkodott ebbe az egyetlen reménybe, óriási kölcsönöket vett fel, és elutazott a feleségével. A műtét sikerült ugyan, de javulást nem hozott. Az asszonya még élt egy ideig, aztán újra romlani kezdett az állapota, végül elment. László akkor már felmondott, hogy maga ápolhassa. A halála után pedig eladta a lakását, és abból fizette vissza az adósságokat. Így került ide közénk.
Anna torkát szorítani kezdte a sírás, amikor végighallgatta a történetet.
– Köszönöm, hogy elmondta – suttogta. – Holnap mindenképpen bocsánatot kérek tőle.
Másnap munka után Anna egy kis ajándékkal a kezében bizonytalanul megállt László ajtaja előtt. Egy darabig csak állt ott, aztán végül bekopogott. László kinyitotta.
– Jó estét, László – mondta Anna, és felé nyújtotta a csomagot. – Ezt kérem, fogadja el tőlem. És bocsásson meg, az ég szerelmére, bocsásson meg. Tegnap igazságtalan voltam magával, és megbántottam, pedig semmi oka nem volt rá. Önnek volt igaza.
Anna szinte egymás után sorolta a bocsánatkérő mondatokat. László türelmesen végighallgatta, egyszer sem vágott közbe. Amikor a nő végre elhallgatott, a férfi enyhe mosollyal megszólalt:
– Milyen kedves meglepetés. Az ajándékot és a bocsánatkérését azonban csak egy feltétellel vagyok hajlandó elfogadni.