…hogy a rokonaim szemet vetettek a házadra – bökte ki végül Erika. – Az ország északi részéről költöznének ide, és pont olyan kis öreg házat keresnek, amit nem sajnálnak lebontani, hogy a telken újat húzzanak fel. A húgom meg a férje szeretne a közelünkben lakni.
– Te jó ég, Erika, hát én éppen ezért jöttem! – könnyebbült meg Anna. – Ha komolyan gondolják, akár azonnal is vihetik, csak az árban egyezzünk meg. Itt a telefonszámom, adja oda nekik.
Minden szinte meglepően szerencsésen alakult. Tíz nap sem telt bele, és Anna kezében volt a pénz. Nem volt nagy összeg, persze; egy félig roskadozó házikóért csodát nem lehetett várni. Mégis elégnek bizonyult arra, hogy vegyen magának egy apró szobát egy lakásszerű munkásszállón. A konyha közös volt, két másik szobában már laktak, a harmadik pedig az övé lett. Anna ezért magában egyszerűen társbérletnek nevezte az egész helyet.
A lakótársak első ránézésre csendes, rendezett embereknek tűntek. Anna alig találkozott velük, mert kora reggeltől késő estig dolgozott. Éppen a munkahelyén kezdődött valami közte és az egyik kollégája, Balázs között. Úgy hitte, szépen haladnak a dolgok, legalábbis ő így érezte.
A nőnap, március nyolcadika előtt nem sokkal azonban Balázs komoly arccal közölte vele:
– Sokat kell gondolkodnom. Nem vagyok teljesen biztos abban, mit érzek. Talán jobb lenne, ha tartanánk egy kis szünetet.
– Tartsunk? – Anna szeme villant. – Tudod mit? Menj te a fenébe a szüneteddel együtt.
Aznap este dühösen ért haza. Harminchatodik évében járt, és úgy érezte, neki már nincs ideje holmi bizonytalan „szünetekre”. Elhatározta, hogy legalább eszik valami finomat, hátha lenyugszik. Kinyitotta a hűtőt, mert emlékezett rá, hogy maradt benne egy kisebb darab sonka. Csakhogy a sonka eltűnt. Anna úgy felindult, hogy szinte remegni kezdett.
– Ki nyúlt a sonkámhoz? – csattant fel a közös konyhában.
– Annácska, azt én dobtam ki még két napja – szólalt meg nyugodtan, kissé óvatos hangon Mária. – Már zöldült, és olyan szaga volt, hogy az egész hűtő átvette. Azt gondoltam, úgysem enné meg, és kár lenne kockáztatnia az egészségét.
– Maga nem tudja, hogy más holmijához nem nyúlunk? – fakadt ki Anna. – Nem maga dönti el, mit eszem meg és mit nem!
Ekkor már nem lehetett megállítani. Minden keserűségét Máriára zúdította. Elvált a férjétől, elveszítette a rendes otthonát, most meg Balázs is előállt ezzel a „gondolkodjunk” szöveggel, mintha csak az utolsó reményét is elvette volna a boldogságra. És mindennek tetejébe még a lakótársai is belenyúlnak az ételeibe.
– Mária, ne vegye a szívére – mondta ekkor László, a másik szobában lakó férfi.
Hatvan körül járhatott, ősz hajú, szemüveges, művelt benyomást keltő ember volt. Mindig higgadt maradt. Gyakran ült a konyha sarkában, egy régi karosszékben, újsággal vagy könyvvel a kezében. Mária láthatóan elszomorodott a támadástól.
– Annából most nem ő maga beszél, hanem a harag – folytatta László tanító, mégis békés hangon, fel sem nézve az újságból. – Valaki más bántotta meg, és most magán vezeti le. Ne vegye személyes sértésnek.
– Ugyan, mit tudhat maga erről? – kapta fel a fejét Anna, és most már Lászlóra zúdította a haragját is.