Először alaposan megtömte házi pogácsával, közben nagyokat sóhajtozott, hogy „szegény gyerek mennyire le van fogyva”, aztán előkerített egy papírlapot. Feladatlista volt rajta.
Gábor szerdán hívott fel. A háttérben visszhangzott a hangja, mintha valami üres, betonpadlós helyiség közepén állt volna.
— Kati… — nyögte olyan hangon, mint egy sebzett gém. — Rávett, hogy szedjem fel és rakjam újra a járólapot az erkélyen. Holnap meg megyünk a telekre. Kitalálta, hogy ki kell ásni egy öreg tuskót, és le kell hordani a padlásról a lomokat.
— A változatosság a legjobb pihenés! — feleltem derűsen. — Te nyugalmat kerestél, nem? Akkor élvezd a csendet meg a hasznos testmozgást.
A harmadik napon megszökött.
Péntek este beesett az előszobánkba: gyűrött volt, poros, régi deszkaszagú, és minden porcikájából sütött a teljes vereség. A táskáját úgy ejtette a földre, mintha nem ruhát, hanem téglákat cipelt volna benne a telekről.
— Éhes vagyok, mint a farkas — jelentette ki Gábor, miközben lerúgta a cipőjét. — Mi lesz vacsorára?
Látszott rajta, hogy úgy képzeli, ezzel véget ért a büntetés. Azt várta, hogy én majd boldogan a tűzhelyhez rohanok, melegítem a levest, elfelejtem az összes sérelmemet, a gyerekek pedig örömujjongva vetik magukat a nyakába.
Kiléptem a konyhából, lassan megtöröltem a kezem egy konyharuhában. Mögöttem hangtalanul megjelent Nóra is.
— Szia, apa — mondta a lányunk egyenletes, fagyos hangon. — Sikerült kipihenned minket?
Gábor meghökkent. Az előre odakészített, fáradt, de nagylelkű családfőnek szánt mosolya egy pillanat alatt leolvadt az arcáról, és valahol a gallérja környékén eltűnt.
— Te nem a zaj elől mentél el, Gábor — mondtam, és egyenesen a szemébe néztem. — Hanem a felelősség elől. És most sem a családodhoz jöttél vissza, hanem a vacsorához. Ezért ma neked nincs vacsora.
Már nyitotta volna a száját, hogy tiltakozzon, amikor megszólalt a telefonom a komódon. A kijelzőn ez állt: „Erzsébet”. Egyetlen másodpercig sem haboztam, kihangosítottam.
— Katalinkám! — csendült fel vidáman Erzsébet hangja.