— Hazatalált már az én kis szökevényem? — csacsogta tovább az anyósom. — Csak nehogy nagyon elkényeztesd! Vasárnap azért ugorjon vissza hozzám, mert az előszobaszekrény még mindig nincs rendesen összerakva, az ajtajai csak a jóisten kegyelméből lógnak a helyükön!
Egyetlen szó nélkül megszakítottam a hívást.
Gábor arca olyan sápadtra váltott, mintha épp most nyomtak volna a kezébe egy újabb behívót valami végtelen építkezési robotra. Abban a pillanatban mintha végre átszivárgott volna az agyáig: az anyjánál sem dédelgetett, agyonfáradt kisfiú volt, hanem ingyenes munkaerő, ráadásul családi kedvezménnyel. Ez a felismerés tiszta, hamisítatlan bánatként ült ki az arcára.
— Én egyébként haza jöttem! — próbálta visszaszerezni a fejéről lecsúszott koronát, és közben megemelte a hangját, egy lépést felém téve. — Jogom van lefeküdni és pihenni a saját lakásomban!
— Ez a lakás még a házasságunk előtt is az enyém volt — emlékeztettem halkan, de olyan keménységgel, hogy szinte hallani lehetett, ahogy a zárban megcsörrennek a kulcsok.
A „haza jöttem” mondata ettől hirtelen nevetségesen lógott a levegőben. Úgy tűnt, Gábor a házasságunk évei alatt először nem a közüzemi számlákból, hanem a hangomból értette meg igazán ezt az apró tényt. A maradék gőg is lepergett róla. Ott állt az előszoba közepén, mint egy fölöslegessé vált pihenővendég, akinek a távollétéből már mindenki eleget pihent.
— Ma éjjel nem alszol itt, Gábor — mondtam, szóról szóra kimérve. — És a kanapén sem fogsz uralkodni. Ha vissza akarsz jönni a családodhoz, nem a vacsorával kezded. Hanem azzal, hogy beszélsz a gyerekekkel, bocsánatot kérsz, és elmegyünk családterápiára.
Nóra szó nélkül megfordult, és bement a szobájába. A zár kattanása a csendben hangosabb volt bármilyen ordítozásnál. Olyan ütés volt ez, amelytől semmilyen holmikkal megtömött táska nem védhette meg.
Gábor zavartan nézett rám, mintha arra várna, hogy mindjárt elnevessem magam, és közlöm: csak tréfa volt az egész. De nem mosolyogtam.
— A kulcsokat tedd a kisszekrényre, Gábor — mondtam. — És húzd be rendesen az ajtót magad után. Nálunk nem a lépcsőház felől kezdődött a huzat, hanem akkor, amikor a gyerekeidet tábornak nevezted.