Nem volt benne sem riadtság, sem mentegetőzés, sem az a néma kérés, hogy értsék meg őt jól.
— A jegyzetfüzetet — mondta Eszter újra, változatlan hangon.
Andrea már nyitotta volna a száját, hogy tiltakozzon, de Eszter közben elővette a telefonját.
— Akár most is hívhatok rendőrt, és elmondhatom, hogy az én lakásomban emberek ülnek, akik éppen azt tervezgetik, hogyan jussanak hozzá az én pénzemhez. A feljegyzéseket is szívesen megmutathatják nekik.
— Elment az eszed? — sziszegte Gábor.
— Nem. Csak végre abbahagytam, hogy úgy tegyek, mintha nem látnám, kikkel élek egy fedél alatt.
Andrea lassan benyúlt az újság alá, kihúzta onnan a füzetet, és letette az asztalra. Eszter magához vette, felnyitotta.
Az első oldalon Andrea gondos, szabályos kézírásával sorakoztak a számítások: mennyi pénz jönne be a saját lakása eladásából, nagyjából mennyibe kerülne az új otthon, mennyit vinne el az ügyintézés, a felújítás, és mekkora összeg hiányozna még. A hiányzó rész mellé rövid megjegyzés került: „Eszter betétje”.
Eszter tovább lapozott. A következő oldalakon városrészek nevei, ingatlanosok telefonszámai, időpontok és emlékeztetők szerepeltek. Egy mondatot kétszer is aláhúztak: „Nem rögtön elmondani, hogy Andrea nevére menne.”
Eszter felnézett.
— Milyen előrelátó.
Andrea arca bíborszínűre váltott.
— Ez csak piszkozat. Magamnak írtam.
— Igen. Magának. Az én pénzemről.
Gábor közelebb lépett hozzá.
— Elég volt. Add vissza anyának a füzetet.
— Nem.
— Eszter.
— Gábor, ha még egy lépést teszel, elindítom a hangfelvételt. Utána megkérheted anyádat, magyarázza el, miért jött ide más lakásába kész tervvel arról, hogyan szerzi meg a menye megtakarítását.
A férfi megtorpant. Nem azért, mert a rendőrségtől megijedt volna. Hanem mert először fogta fel igazán: a felesége nem fenyegetőzik üresen.
Eszter betette a füzetet a saját táskájába.
— Ez az enyém?
— Nem! — csattant fel Andrea.
— Az én pénzemről szóló számítások vannak benne. Megtartom családi emléknek.
— Ehhez nincs jogod!
— Maguknak sem volt. Mégsem zavarta önöket.
Gábor végighúzta a tenyerét az arcán.
— Eszter, beszéljük meg normálisan. Tényleg az volt a terv, hogy később leülünk veled. Anya kicsi lakásban él, nehéz neki. Én vagyok az egyetlen fia. Mi rossz van abban, ha segítünk?
— Segíteni akkor szokás, ha valaki kéri. Nem akkor, amikor a háta mögött számolgatják a megtakarításait, és előre eldöntik, kinek a nevére kerül az ingatlan.
— Házastársak vagyunk.
— És?
— Mindenünk közös.
Eszter röviden felnevetett, de a hangjában semmi vidámság nem volt.
— Kényelmes mondat. Csak valahogy az a közös, ami az én betétem. A lakás viszont anyádé lenne.
Andrea olyan hirtelen pattant fel, hogy a széke nekicsapódott a falnak.
— Gábor, hallod, hogyan beszél velem?
— Hallja — válaszolta Eszter helyette. — És jegyezze is meg. Mert innentől még egyértelműbben fogok fogalmazni.
Az anyósa megdermedt.
— Most mindketten elmennek innen — folytatta Eszter, előbb Andreára, aztán Gáborra nézve. — Andrea azonnal. Gábor összeszedi a legszükségesebb holmiját, és ő is távozik. A többit később viheted el, de csak akkor, amikor én is itt vagyok.
— Ez az én otthonom is — vágta rá Gábor élesen.
— Nem. Ez az én lakásom. Házasság előtt vettem. Te nem vagy tulajdonos. Az irataim rendben vannak.
— Ide vagyok bejelentve.
— A lakcím nem tesz tulajdonossá.
Gábor elsápadt a dühtől, de nem tudott mit mondani. Eszter nem indulatból beszélt, hanem pontosan, tárgyszerűen. Úgy, ahogy azok szoktak, akik előre utánanéztek a jogaiknak.
Márpedig ő utánanézett.
Nem ma. Nem is az előbb kihallott beszélgetés után. Sokkal korábban.
Az első figyelmeztető jelek még télen jelentkeztek. Andrea feltűnően gyakran kérdezgette, melyik bankban van Eszter lekötött pénze, mennyi időre tette be, és ki lehet-e venni veszteség nélkül. Gábor mintha véletlenül mindig a telefonjára pillantott volna, amikor Eszternek banki értesítés érkezett. Aztán egyszer azzal állt elő, hogy „a rend kedvéért” össze kellene vonniuk a pénzügyeiket, és jó lenne, ha kapna egy társkártyát Eszter számlájához. Eszter akkor csak mosolygott, és azt felelte, majd átgondolja. Másnap viszont bement a bankba, megszüntette a régi hozzáféréseket, jelszavakat cserélt, minden papíralapú kivonatot eltüntetett otthonról, a fontos iratait pedig külön biztonsági csomagban helyezte el.
Nem rendezett jeleneteket. Készült.
— Nem teheted meg, hogy fényes nappal kidobod a férjedet — mondta Gábor, de a hangjában már jóval kevesebb bizonyosság volt.
— Megkérhetlek, hogy hagyd el a lakásomat. Ha nem teszed, rendőrt hívok, és jegyzőkönyveztetem a konfliktust. A bíróság előtt még hasznomra is lehet.
— Milyen bíróság előtt?
— Ahol beadom a válókeresetet, ha nem vagy hajlandó békésen elválni. Az arcodat elnézve erre nem sok esélyt látok.
Andrea felkapta a táskáját.
— Gábor, én ezt nem hallgatom tovább. Gyere.
— Anya, várj.
— Nem, most te várj! — csúszott fel Andrea hangja élesen. — Megígérted, hogy elintézed ezt az ügyet!
Eszter lassan a férje felé fordította a fejét.
— Megígérted?
Gábor összeszorította az állkapcsát.
— Anya rosszul fogalmazott.
— Természetesen. Úgy látszik, ma ez a nap a rossz megfogalmazásoké.
Andrea azonnal megértette, hogy túl sokat mondott. Hirtelen elfordult az ablak felé, amelyen túl a kánikulától szinte remegett az udvar levegője. A játszótérről gyerekvisítás szűrődött fel, valaki odalent becsapta a kaput, a ház alól pedig forró por és virágzó hárs illata gomolygott be.
Eszter kihúzott egy kisebb csomagot a fiókból, és letette Gábor elé az asztalra.
— Itt van a személyi igazolványod, a jogosítványod és az autó papírjai. Vidd magaddal. A személyes holmidat tedd bőröndbe. Húsz perced van.
— Előre összekészítetted az irataimat? — Gábor úgy meredt a csomagra, mintha nem okmányok lennének benne, hanem a hűtlenség bizonyítékai.
— Nem. Előre úgy rendeztem el az iratokat, hogy senki ne turkálhasson az enyéim között.
— Vagyis nem bíztál bennem.
— Így van. És mint kiderült, okkal.
Gábor elindult az előszoba felé, aztán hirtelen megtorpant.
— És a pénz? Hol van a betét?
Eszter alig észrevehetően elmosolyodott.
Hát ez volt az. A legfontosabb kérdés. Nem az, hogy miért döntött így. Nem az, hogyan jutottak idáig. Nem az, hogy meg lehet-e még javítani bármit. Hanem a pénz.
— Milyen megható aggodalom — mondta halkan.
— Férjként kérdezem.
— Én pedig a pénz tulajdonosaként válaszolok: semmi közöd hozzá.
Andrea erre egy pillanatra mozdulatlanná dermedt.