Eszter néhány lépésre a konyhától megtorpant az előszobában.
Odakint fülledt, júliusi hőség ült a városon. A nap olyan erővel tűzött be az ablakokon, hogy még az ajtó közelében, a padlón is sárgás fénycsíkok feküdtek. Eszternek eredetileg csak késő este kellett volna hazaérnie: a művelődési központban, ahol városi rendezvények szervezésével foglalkozott, megbeszélést tartottak volna a kivitelezőkkel. Az egyik résztvevő azonban lebetegedett, az egyeztetést elhalasztották, ő pedig úgy döntött, hazaugrik, átöltözik, és nyugodtan átnézi az iratait.
A kulcs szinte hangtalanul fordult el a zárban. Gábor és az anyja nem vették észre, hogy megérkezett.
— A lényeg, hogy ne támadd le rögtön — magyarázta Andrea. — Ismered, óvatos természet. Először mondd neki azt, hogy ez közös családi segítség. Aztán majd hozzáteheted, hogy úgyis mind itt vagyunk egymásnak, a lakás ugyan az én nevemen lenne, de mindannyian használnátok.
— Anya, én ismerem Esztert — felelte Gábor könnyed, kissé gúnyos hangon. — Nem az a fajta, aki szeret vitázni. Előbb összeráncolja a homlokát, aztán számolgatni kezd, végül azt mondja: „Gondoljuk át.” Onnantól pedig már csak egy kicsit kell nyomni rajta.
Eszter lassan letette a táskáját a földre. Nem ejtette le, nem dobta oda. Óvatosan helyezte a járólapra, nehogy a cipzár fémrésze megcsörrenjen.
A konyhából papírlapok halk zizegése hallatszott.
— Nézd csak — folytatta az anyósa. — Ha én eladom az egyszobás lakásomat, ti pedig hozzátesszük az ő részét, akkor már kijön egy kétszobás egy jobb környéken. Az én nevemre írjuk. Később pedig, ha én már nem leszek, úgyis minden rád marad.
— Persze — mondta Gábor. — Eszter nevére nem szabad tenni. Csendes természete van, de ki tudja. Ma még szeret, holnap meg meggondolja magát.
Eszter kissé oldalra billentette a fejét, mintha a levegőben húzódó, láthatatlan repedést vizsgálná.
Csendes természet. Nem szeret vitázni. Majd nyomást gyakorol rá.
Érdekes.
Gábor az elmúlt négy évben pontosan így tekintett rá. A nyugalmát gyengeségnek hitte. Azt gondolta, ha Eszter nem emeli fel a hangját, akkor még fél lépéssel odébb lehet tolni. Ha nem rendez jelenetet, akkor biztosan védekezni sem tud.
Pedig valójában alig ismerte őt.
Eszter sokat dolgozott, keveset beszélt, a pénzügyeiről pedig soha nem fecsegett felesleges részleteket. Apja halála után eladta a régi garázst és a kis telket, amelyeket örökségként kapott. A hagyatéki ügyek lezárulta után, hat hónap elteltével mindent szabályosan, kapkodás nélkül intézett el. Ezt az összeget nem költötte el „családi örömökre”, ahogy Gábor szerette nevezni az efféle kiadásokat. Inkább hozzátette a saját megtakarításaihoz, és türelmesen várta a megfelelő lehetőséget.
Végül meg is találta.
Három hónappal korábban Eszter előszerződést írt alá egy kisebb lakás megvásárlására egy új építésű házban, a park mellett. Nem Andreának. Nem Gábornak. Saját magának. A végleges adásvételre egy hét múlva került volna sor. A pénz már el volt különítve: egy része az ügylethez kapcsolódó számlán pihent, a másik része biztonságos letéti konstrukcióban volt. Egyszerűen nem lehetett már csak úgy felvenni és Andrea kezébe nyomni. Eszterben pedig egyetlen pillanatra sem merült fel, hogy ilyesmit akarna tenni.
A konyhában Gábor felnevetett.
— Eszter rendes nő. Csak el kell neki magyarázni, hogy az anyám nem idegen ember.
— És mondd meg neki azt is, hogy később neki lesz könnyebb — tette hozzá Andrea. — Én sem fiatalodom. Mi van, ha egyszer segítségre szorulok? Fektessen csak be előre a saját nyugalmába.
Eszter felemelte a táskáját a földről, a vállára akasztotta, majd belépett a konyhába.
— Ismételjék meg — szólalt meg. — Onnan kezdve, hogy nekem be kellene fektetnem az önök nyugalmába.
Andrea hirtelen rácsapta a tenyerét a jegyzetfüzetre. Gábor olyan gyorsan fordult meg, hogy könyökével meglökte az egyik csészét. Az megbillent, de nem esett le. A férje az asztal szélénél még éppen elkapta, és ez az esetlen mozdulat Eszternek valamiért nevetségesnek tűnt: más pénzét már gond nélkül felosztotta magában, de egy csészét is alig tudott megtartani.
— Eszter? — préselte ki magából Gábor. — Te mit keresel itthon?
— Elhalasztották a munkahelyi megbeszélést.
— Mi csak… — Andrea sietve becsúsztatta a jegyzetfüzetet egy magazin alá. — Csak beszélgettünk.
— Igen, hallottam. Meglehetősen tartalmas beszélgetés volt.
Eszter az asztalhoz lépett, kihúzott egy széket, és leült velük szemben. Nem kapkodott, nem kért engedélyt, és eszébe sem jutott magyarázkodni amiatt, hogy a saját lakásába a vártnál korábban érkezett haza. Ezt az otthont még a házassága előtt vásárolta, Gábor pedig csak azért lakott itt, mert ő valamikor úgy gondolta, mindkettejüknek így lesz kényelmesebb.
— Hagyjuk az amatőr színjátékot — mondta Eszter. — Vegye elő azt a füzetet.
Andrea még erősebben szorította a magazint.
— Miféle füzetet?
— Azt, amelyikben az én pénzemet számolgatták.
Gábor hirtelen kihúzta magát.
— Eszter, te ezt félreértetted.
— Remek. Akkor magyarázd el helyesen. De szó szerint. Pontosan mit akartál rajtam „még egy kicsit nyomni”?
Gábor arcán árnyék suhant át. Előbb az anyjára pillantott, aztán a feleségére. A tekintete szúrós lett, de a korábbi magabiztosság már hiányzott belőle.
— Ezt képletesen értettem.
— Én szeretem a pontosságot. Különösen akkor, amikor az én hozzájárulásomról van szó.
— A közös jövőnkről — vágott közbe Andrea. — Nem a te személyes szeszélyeidet vitattuk meg, hanem a család lakhatását.
Eszter felé fordította a tekintetét.
— Melyik családét?
— A miénket.
— A lakást mégis az ön nevére akarták íratni.
Az anyósa megfeszítette az állát, de az ajkát nem préselte össze. Úgy tudott sértettnek látszani, mintha nem őt kapták volna rajta éppen más pénztárcájánál.
— Gábor anyja vagyok. Nem valami kívülálló.
— És éppen ezért gondolták úgy, hogy rendelkezhetnek a megtakarításaim felett?
— Senki nem rendelkezett semmivel — szólalt meg Gábor. — Csak számolgattunk.
— Nyaralási lehetőségeket szokás számolgatni. Itt viszont tervet készítettek arra, hogyan szerezzék meg az én pénzemet, majd írassanak belőle ingatlant az anyád nevére.
Gábor felállt az asztaltól.
— Ne kezdd el.
Eszter is felállt. Lassan. A szék halkan megcsúszott alatta a padlón.
— Én még el sem kezdtem.
A mondat csendesen hangzott el, Gábor mégis elhallgatott tőle. Másféle Eszterhez szokott: ahhoz a visszafogott, munkától fáradt nőhöz, aki inkább másnapra halasztja a kellemetlen beszélgetéseket, csak hogy ne rontsa el az estét. Most azonban egy világos nyári kosztümöt viselő asszony állt előtte, gondosan feltűzött hajjal, olyan tekintettel, amelyből egyértelműen látszott, hogy ezúttal nem fog félreállni.