— A teljes mosóarzenálod — kortyoltam bele nyugodtan a kávémba. — Ott vannak a munkába hordott ingeid, az edzés után levetett melegítőd, meg a mi ágyneműnk. Kétszemélyes paplanhuzat, Gábor. Csak rád és az erős kezeidre vár. Hiszen megígérted.
Gábor csak gúnyosan felhorkant, felkapta a lavórt, és eltűnt a fürdőben. A meginduló vízcsobogás kifejezetten reménykeltően hangzott.
A lélektani rémfilm nagyjából negyven perc múlva kezdődött. Épp a fotelben ültem a tablettel az ölemben, amikor a fürdőszobából ziháló, szaggatott levegővétel hallatszott. Odamentem, és benéztem a résnyire nyitott ajtón.
Gábor rákvörös fejjel görnyedt a kád fölé, körülötte gomolygott a pára. A vastag pamutvászon paplanhuzat, miután teleszívta magát vízzel, legalább tíz kilónak tűnt. Csavarodott, ficánkolt, kicsúszott a markából, és láthatóan semmi kedve nem volt ahhoz, hogy kifacsarják. Zavaros víz ömlött belőle patakokban, a férjem ujjpercei pedig már egészen kifehéredtek az erőlködéstől.
— Na, a nagymamák bölcsessége most nem segít? — kérdeztem tőlem telhető együttérzéssel. — Előbb sodord össze, mint egy kötelet, aztán úgy csavard ki. És ne felejtsd el három vízben átöblíteni, különben benne marad a mosószer, aztán vakarózhatsz egész éjjel.
— Mindjárt… meglesz… — fújtatott Gábor, miközben megpróbálta átdobni a kád peremén a vizes textilszörnyeteget.
Szombat estére a férjem már képtelen volt rendesen kiegyenesedni. A keze vörös volt, felázott és ráncos, mintha órákig áztatta volna valami büntetőmedencében. A lakás minden pontján ruhák lógtak, alattuk újságpapírok fogták fel a csöpögő vizet, az egész otthonunk pedig úgy festett, mint egy harmincas évekbeli közös mosókonyha. Gábor a kanapén ült, és olyan üres tekintettel bámulta a falat, mint aki éppen rájött az emberi lét teljes hiábavalóságára.
Ekkor megszólalt a telefonja. A kijelzőn ez állt: „Anyu”. Gábor fájdalmas arccal, a kidörzsölt ujjait kímélve nyomta ki a kihangosítást.
— Gáborkám! — csattant fel Erzsébet sértett hangja a készülékből. — Ez az új vacak mindent tönkretett nálam! Sípol, pirosan villog, és még az ajtót is bezárta! Beletettem a pufidzsekimet, apád régi kabátját meg két gyapjútakarót, erre ez a dög hibát jelez, és meg sem mozdul!
Közelebb léptem, és finoman a mikrofon felé hajoltam.
— Erzsébet — szólaltam meg a lehető leglágyabb, tanítónénis hangomon. — A korszerű mosógépekben súlyérzékelő van. Egy pufidzseki, ha megszívja magát vízzel, simán lehet tizenöt kiló, és akkor a takarókról még nem is beszéltünk. A dob terhelhetősége viszont hét kiló. Így most éppen a lengéscsillapítóit készül kitépni.